Ebben a Nyárádra lassan lejtő kertben,
hol jelentéktelen jövőre nyílnak
a petrezselyem- és murokernyők,
őszintén eltöprengek magamban.

Itt szabadabban szívja a levegőt tüdőm,
mint a rókafarok uralta Városban,
a kombinát fölött, a Maros bal oldalán.
Ide ritkábban fújja fojtó füstjét a gyár.

Szórják már sziromfelhőcskéiket
a veteményeskertek növényei,
az ágyások földjére, meztelen
talpam alá virágszőnyegnek.

Megáll a lábam az ágyás árkában,
ott ahol az árnyék nyirkosságot
és hűsséget kölcsönöz a földnek,
ahol leragad a virág-konfetti vihar,

hogy aztán a frissen kaszált réten
óvakodjak előrébb a régfelhagyott
vasúti töltés felé – ahol már rég
nem pöfög a keskenytávú -,
kerülgetve a nagyobb fűcsonkokat,
amelyekbe így is belel-belelépek.

Szisszentő szúrásuk szinte jólesik.

2016. július 17.