Folyton elfelejted összehúzni
magad mögött a függönyt
s úgy marad mindig a színtér
mint befejezetlen játszma sakktáblája –

Azt hiszed, később,
valamikor visszatérhetsz,
folytatod ugyanott, ugyanazt
a régi hangerővel,
de csalódnod kell:
időközben mindent széthordanak a bogarak,
apró járataikon elszivárog a kommosz*
s a műkedvelők már harmadnapon
dolguk után néznek.

Valamikori mozdulataid
porosodó díszletekre feszítetten száradnak,
mint kimúlt latrok bőre
s a meghasadt kárpitokon át
hiába súgdos a szellem:
„van még feltámadás!”
te tudod, ez csak az
Egyetlennek sikerült –
a többi úgy tünt el sorra,
mintha beszakadt volna
lábuk alatt a deszka,
pont mikor színre léptek,
vagy monológjuk közepén,
mindenképp egyikük sem várhatta ki a tapsot.

Akárha két szín közti válaszfal,
nagyjából ekkor tört elő
feltartózhatatlanul a sztaszimon.**

*-szereplő és kar párbeszéde a görög tragédiákban
**-a görög tragédiák kardalainak elnevezése