Egy újrafordítás kapcsán – Elveszett levél Sepsiszentgyörgyön a múlt század 80-as éveiben.

Ion Luca Caragiale szatirikus vígjátékát Seprődi Kiss Attila állította színre – velünk. Ám ő a darabot újra is fordította. Nem csak ezt, hanem mindhárom általa színpadra állított remekművet.
1978-ban mutattuk be a Farsang-ot, 1980-ban az Elveszett levelet, 1984-ben a Zűrzavaros éjszakát. Mindhárom előadásban a női főszerepeket játszhattam.

Elveszett levél – Nászta Katalin (Zoitica)

Seprődi Kiss Attila, színész, rendező, műfordító (1941. február 17 Sepsiszentgyörgy – 2008. augusztus 1 Budapest) – később kötetben adatta ki Caragiale műveinek fordításait, kiegészítve a Leonida úr… , és a Megtorlás c. művekkel. 2008-ban jelent meg Nagyváradon, az Arca kiadó gondozásában.
Számomra különösen kedves emlékek ezek az előadások. Attilának köszönhetem tulajdonképpen a színésznővé érésemet. Bizalma, amivel rám osztotta a szerepeket, a kollegák nagyszerű, élvezetes játéka a próbák alatt – Visky Árpád, Csergőffy László, Király József, Bálint Péter, D. Vásárhelyi Katalin, István Márta, Botka László, Kőműves Mihály, Győry András, László Károly, László Zoltán, Darvas László, Szabó Zoltán, Dobos Imre – sokat segített.
A kötet előszavát közlöm, amiben kiderül, miért is vágott neki Attila ennek a nem könnyű munkának:

„Miért fordítja valaki, oly sok, jeles fordító után ismételten újra Caragiale színpadi műveit? Gondolom mindenki felteszi magának a kérdést, ha kezébe veszi ezt a kötetet. Nos, a válasz többrétű. Anyagiak ugyebár szóba se jöhetnek, mert eladhatatlan, tehát a kiadó se fizet; aztán senki nem tervez harminc évre előre, mert ennyi e munka elvégzésének ideje. Ennyi idő alatt csiszolódott többszöri színpadi, rádió-színházi megmérettetés után kötetté.

De hogyan kezdődött?
A 60-as ével elején, még főiskolás koromban, Marosvásárhelyen, megnéztem a Bukaresti Nemzeti Színház vendégszereplése alkalmával – turnéjuk tisztelgés volt a legendás Székely Színház előtt! – Caragiale négy színpadi alkotásának klasszikus megvalósításait. A rendező Sica Alexandrescu, a szereplők pedig a műfaj nagy „mesterei”: Al. Giugaru, Grigore Vasiliu Birlic, Radu Beligan, Carmen Stanescu, Ion Fintesteanu, Al. Finti stb. Egyszóval a legnagyobbak. „ A szent szörnyetegek”. Emlékeim elmosódottak, semmi különös – nagy színészek nagy alakításai. Rögtön utána Sica Alexandrescu megrendezte Marosvásárhelyen a Farsangot, Lohinszky Lóránd, Tanay Bella, Kiss László, Mende Gaby főszereplésével. Bukás.
Nem értettem, mi a titok? Mitől zseni e kétségtelenül zseniális író? A vékonyka francia vígjáték, a „piece bien feu” magyarul nem működött. Az Elveszett levél meg tele volt olyan „idejétmúlt dologgal”, mint „népszavazás” – az mi? – „frakció”, „választási harc” – kik között?
A hályog a 60-as évek vége felé foszlott le a szememről, mikor rendező szakos voltam Bukarestben és bár nem nagy lelkesedéssel, de megnéztem Lucian Pintilie Farsang rendezését a Bulandra Színházban: (Toma Caragiu, Marin Moraru, Mircea Diaconu, George Dinica, Octavian Cotescu, Gina Patrichi) – fantasztikus volt, mintha 100 év alatt semmi se változott volna Bukarestben.
Na és a díszlet!
Valahol a Calea Mosiilor-on láttam hozzá hasonlót. Ez az „allé” különben is olyan széles volt – közvetlenül a mai Nemzeti Színház mögött – , hogy mikor a villamos beállt a közepére, egyik kezem a villamost, a másik szinte a háztetőt érte, mindkét oldalon! A szó szoros értelmében. Na itt láttam egy ház oldalához toldott fa bódét, melynek bebádogozott ablakán vaskályhából induló kürtőcső meredt az ég felé, a kátránypapír háztető két méter magasan kezdődött, a cégér azonban büszkén hirdette – krétával – , hogy „Frezat, Machiat, Pediqur!” Tehát fodrászat, akárcsak Nae Girimea Úr „Úrfodrászata”.
A színpadi urai: lepukkant, tábeszes vigécek, verekedős külvárosi hamiskártyások, a hölgyek szutykos, mosdatlan, kitartott szajhák, akik a „Párizs rejtelmein” zokognak, kölnivízzel tisztálkodnak és mezítláb barátjuk katonabakancsába ugorva, hálóingben és slafrokban, fésületlenül ugranak át a szomszédba, miután a „szalonyra csak úgy rátolták a reteszt”. … Az úri-fodrász Girimea úr meg egyik koszos ágyból a másik kéjsóvár buja szuka feldúlt ágyába vándorol gátlástalanul, nem azért mert fodrász, de „gáláncs”.
Ez a felülnézet, ez a megközelíthetetlen rendezői magasságokba emelkedett látásmód – mely a szerzőével azonos: megdöbbentett. Most már megértettem, nem volt véletlen, hogy a szerzőt kiutálták az országból. Önkéntes száműzetésben, Berlinbe – nem Párizsba – menekült. Hasonló sorsra jutott kis híján a rendező is, de végül más okból disszidált. Ez a társadalom- és „balkán-bírálat” hiányzott minden eddigi előadásból. És ez a világ virult, békésen élt tovább a Ceausescu-féle rongyrázó, „aranykorban” is.
Még egy sokkoló élmény. Petre Ionescu kollegám, 1971-ben meghívott egy főpróbára a Nottara Színházba. „Leonida naccsás úr szembesül a reakcióval”. A teremben az igazgató, Horia Lovinescu, neves író – ma a színház egyik terme viseli a nevét – és neje. A „vidám” kis húsz perces farce majd két órát tartott. Az idős házaspár, két szellemileg retardált véglény, hermetikusan és véglegesen összezárva egy szobába, gyilkolja egymást lelkileg és fizikailag, miközben szabadságról, forradalomról és „Garibaldi nagy-testvérről” hadoválnak. Hát nem ez volt az aktuális valóság is? Nem ez zajlott az életben is?
Egy adott pillanatban az egyik szereplő homloka vérezni kezdett. Csurgott a vér, és én kis híján felnevettem, mert Petrica minden vizsgáján (a szocreál, illegális kommunisták hősiességéről szóló darabokban) folyt a piros festék. Most azonban a vér valódi volt. A fa csizma-kaptafa feje letörött és felpattanva megsebesítette az egyik szereplő homlokát, amikor az, az alvó partnert próbálta agyoncsapni vele. A próba félbeszakadt. Lovinescu nem ezért, de az előadás sugallata miatt szomorúan nézett a feleségére, mintha búcsúzott volna, mielőtt bevonul az előadás miatt a börtönbe. Mintha azt mondta volna: „Hagyd csak kedves, majd csak hoz valaki egy csomag Kentet nekünk is a kóterbe!” Nem került börtönbe. Az előadást betiltották. Petrica disszidált, ma Franciaország ismert rendezője.
Nos ilyen előzmények után, és azzal az elszánással, hogy mi ne kísérletezzünk az élő drámairodalom esetleges fércműveivel, hanem adjunk klasszikust és minőséget a székelységnek, kezdtem újrafordítani Caragialét. A túlságosan tiszteletteljes magyar fordításokat meghagyva az olvasóknak. Különben is az egy Kádár Imre – kolozsvári rendező – 20-as években készült fordításán kívül, a fordítók mind irodalmárok voltak, akiknek a színpadi, beszélt nyelvhez vajmi kevés közük volt. Még kevesebb a fent említett szellemiséghez, ők mindig is szalonvígjátékot láttak a gyilkos társadalombírálat helyett.
Ezek a fordítások minden esetben kiállták a színpadi próbát. Sok fordulat származik a színészektől. Sose feledem a próbát, amikor az egyik színész felkiáltott: „Csak abban lennénk bisztosisszime biztosak, hogy itt vannak!” Micsoda szenzációs fordulat a „sigur sigurissime”-re. De nem született volna meg a „hantapológus” (a lefordíthatatlan moftolog) se, ha az idő nem szüli meg a politológust, ami a hozzá nem értő szociológus és a mihaszna politikus keverékének hantájából ered. A „politikusan meghóhmecoltuk” már pesti íz az „am intors-o cu politica”-ra.
Természetesen a fordítás és ezek a kifejezések nem időállóak, időről időre illik újrafordítani, de ez már az utókor dolga.” Seprődi Kiss Attila – 2008, Budapest.