Ha április 4., akkor az a Káfé számára Cselényi Béla születésnapja. Igaz, nem épp kerek szám, az tavaly lett volna, idén 55+1. Közeleg a költészet napja is, ez alkalomból, a KÖLTÉSZET HETE alatt az Írók Boltjában április 14-én a rendezvénysorozat házigazdája, Balla Zsófia költő beszélget Cselényi Bélával arról, hogy a Káféban (is) közölt verseiből jelenik meg nemsokára válogatás a budapesti Palatinus Kiadónál. Ennek apropóján (és persze születésnapjára) készült a következő kérdezz-felelek.

”a gyermetegség a véremben van”

Interjú Cselényi Bélával

Verses naplót írsz, aminek majdnem minden ”lapját” közli a Káfé, arról viszont nem szólt a nóta, hogy miért írod?

Azt hiszem, tévedésről van szó. Én nem verses naplót, hanem verseket írok, ahogy nem köteteket, csak verseket hozok létre. Veled 1998 őszén vettem fel a kapcsolatot egy rádióinterjúmmal kapcsolatban. Te mindig kértél véleményt vagy anyagot tőlem, s én adtam is talán valamennyi alkalommal. Egyik évben, talán 2004-ben, valakinek eszébe jutott egy szószörnyeteg: „cselényiversfeszt”. Erre már nincsen találat a világhálón: elpusztult vírusfertőzésben. Nos, az arról szólt, hogy egy egész hónapon keresztül(,) minden nap küldjem be az aznap írt lírai soraimat. Megtörtént. Aki felkért, nem tudom, tudatában volt-e annak, hogy nem kért tőlem extrém teljesítményt, csak a napi lírai svédtornám lett nyilvános. Ekkor még úgy éreztem, hogy ez egy Lírai Való Világ / Lyrical Big Brother; szívesen mutogattam a lelkem. De továbbra is küldtem az anyagot, és a Szatmárnémetiben élő Debreczeni Éva is biztatott, például azt írva egyszer, hogy a verseim olyanok, mint maga az élet. Azóta majdnem minden nap írok a Káfénak, bár előfordult a több mint fél évtized alatt 5-6 olyan eset, amikor valami megzavart, és az adott nap 24:00’00”-éig nem írtam meg a verset. Ilyenkor neurotikus csapkodhatnékom támad: régi, belső fogadalmamat szegtem meg. Legelőször az egyik 2000-es év október 23-ájáról 24-éjére virradó éjszaka fordult elő, hogy anyámnál néztünk egy francia filmkomédiát, (még arra is emlékszem, hogy egy boszorkánynak kikiáltott csokoládégyárosról szólt), amikor éjjeli 1 körül – a csöndes tévénézés közepette – istenesen felkáromkodtam: több mint egy év után, ekkor fordult elő velem először, hogy MEGFELEDKEZTEM A NAPI VERSÍRÁSRÓL, ugyanis amikor anyám leültetett a képernyő elé, nem néztem az órámra, és nem gondoltam volna, hogy belefutunk 24-ébe. Pedig emlékszem, hogy aznap már felkeléskor is kísértett egy haiku (Salamon Anikó végső tömbházfala jelent meg lírai szemem előtt, mint valami érdes, sárgás, máriaüvegekkel teleszórt függőleges felület, amelybe nem lehet belekapaszkodni. Ezt a témát feldolgoztam, úgy emlékszem, de aznap Zsombori Erzsébet kiállításmegnyitóján voltam, ahol Dusa Ödön Kányádi Sándor édesanyját gyászoló versét szavalta hosszan, avatottan, miközben kissé inkoherens vetítés nyújtotta a szinesztéziát; aztán gyalog indultam anyámhoz stb., stb.; útközben még igyekeztem költeni, de a francia film kimosta az agyamat). Aztán jött az éktelen káromkodásom. Más alkalmakkor is kényszert éreztem arra, hogy a szűk étekfogó verskontroll-csoportnak, vagyis a lírai való világ „előfizetőinek” minden egyes alkalommal beszámoljak arról, ha kivételesen elmaradt a napi penzum. Tehát: önmagam előtt való bizonyítási kényszerből írok minden nap verset.

Rostás Zoltánnak, az egykori Hét szerkesztőjének, szociológusnak volt az álma, hogy megírja egy rajon (közigazgatási egység Romániában) egy hónapjának a történetét. Nem tudom, mennyire sikerült neki. Te viszont két vagy három évtizedet állítasz össze az emlékeid alapján. ”Személyes teljességre” törekszel, vagy szabadon szárnyal a múltad?

Meg kell különböztetni a naplóírást mint szenvedélyt a hasznos krónikától, az aktuális dokumentumriporttól vagy a lírai hevülettől, esetleg a borongós tárcától. Van egy naplóm, amely kívül áll a lírai dimenzión. A naplónak valóban érintőleges célja az elmúlt idő minél tökéletesebb megjeleníthetősége. De a napi lírának nem egyetlen célja a nosztalgia; legtöbb versemnek csak közvetett kapcsolata van a megírás aktuális pillanatával. Nekem még tematikus kötetem nem volt, de gondolkozom azon, hogy emlékverseim összegereblyézésével kiadhatnék egy olyan kötetet, ahol a versek alatt ott szerepel ugyan a keltezés, de szürke, nagy karakteres élőfejként (felül) a felidézett valós emlékek időrendje szerepelne. Mintha azt mondanám: felül a keltezés, alul a dátum, (és a kettő nem ugyanaz).

Romániai verseid feszesebbek voltak, s az irónia cikázott bennük, a mostaniak inkább leíróak, az irónia inkább a szemléletben van, te is így látod? Van rá magyarázatod?

Kolozsváron 32 éves koromig éltem. Azon a napon, amikor bútorainkat leltározták, hogy kivihetjük-e az országból, nos, azon a napon múltam annyi idős, mint József Attila, amikor meghalt. Tehát „fiatal költő” Erdélyben voltam, bár gyermeki látásmódomat, kamaszi hevületemet, fiatal korom aktivitását igyekeztem megőrizni: a gyermetegség a véremben van – nem kell „hívni”…; a polgárjogi igazságérzetem nem idegenedett el a tizenöt éves serdülő megvesztegethetetlen igazságérzetétől; a régebb a (neo)avantgard(e) fogalomkörbe sorolt, voltaképpen nem körvonalazódó, de folyamatosan táguló lehetőségek aktív, változatos kihasználása ma is ugyanannyira fontos a számomra, mint fiatal koromban, és ez az igényem ízlésemből kisöpri a maradiság patetikus, giccses, katonás, középszerű, konyhabútorosan sallangos, szerzetiesen személytelen, nádpálcásan fontoskodó, messianisztikus sallangjait. Azt nem tudom, hogy „megállapodtam-e”, de 2003 óta minden nap írok, és a ’90-es évek elején is voltak ilyen aktív éveim, vagyis Magyarországon napi penzumommá tettem a versírást, (vagy annak hiányában a rövidpróza-írást). Régebben ráfeküdtem az ihletre; meglátogatott a téma, és olykor felröhögtem. Témát naponta lehet találni az utcán vagy a fejemben, de humorizálni már nehezebb gombnyomásra. Ritkán beszélgetek elvont, bölcseleti dolgokról, és nem találkozom minden nap olyan – társalgások során hozzáférhető – paradoxonokkal, abszurditásokkal, amelyeket versben megörökíthetnék. Hívom az ihletet, de hívásomra rendszerint nem a komikus emberek stílusos esetlensége vagy az abszurd elvek tektonikus besüppedései, hanem mondjuk karácsonyaim, játékaim, örökéletűnek tűnő ismerőseim, ágyamat parányi vagonná avató álmaim, a szabadságvágytól elidegeníthetetlen romantikus emlékeim jelennek meg. Az gondolkoztat el ebben a kérdésben, hogy nemcsak te látod így, hanem mondjuk a közgazdász barátom, vagy a majdnem két éve elhunyt, nyugalmazott statisztikus nagynéném is… Mindig leforrázásként élem meg, ha egy felolvasáshoz készülődve, még utánam szólnak: „… de régieket is!… JÓ?”. Nem a teljességre törekvés szándékára gondolok ilyenkor, hanem arra a véleményre, hogy fiatal koromban jobban írtam. Ilyenkor arra gondolok, hogy csak esemény kellene az életemben, és mint egy hibernáló KNUT, feltámadna BÖK.

Minthogy mániásan küldöd nekünk az Olga Hepnarovával kapcsolatos gondolataid, megkérdem most nyilvánosan: miért oly fontos ez az egész neked?

Mániának nevezed… Ha a ‘hatvanas évek végén lennél párizsi diák, polgárjognak neveznéd. Egy személyiségzavaros fiatal leányról van szó, aki értelmiségi szülők kamionsofőr gyermekeként belehajtott a tömegbe és nyolc embert halálra gázolt. Egyéni sorsából viszont teljesen kikövetkeztethető volt ez a tragikus végkifejlet. 13-14 éves korában – komoly kapcsolatteremtési nehézségei miatt – gyógyszeres öngyilkosságot kísérelt meg, de egy vidéki gyermekpszichiátrián úgy kezelték, mintha kábítószerfüggő lenne. A szüleivel is megromlott a kapcsolata, a későbbi szerelmével is, és végül úgy meggyűlölte a TÁRSADALMAT, hogy ráhajtott AZ EMBERRE. Személyiségzavarában az elvont és a konkrét gondolkodás így keveredett össze. Rilke, Freud, Sartre voltak a kedvenc szerzői, és meggyőződésem, hogy Csehszlovákia kommunista vezetőinek kapóra jött, hogy levágják, mint egy állatorvosi lovat, mint a dekadens anarchia bűnbakját. Úgy tudott érvelni hosszas jegyzőkönyvi vallomásában, mint egy emancipált diáklány, és lehet, hogy titkon (valami hippiromantikával) abban reménykedett, hogy a nyugati ifjúsági mozgalmak vezérei kiállnak mellette, és nagy ügy lesz. A csehszlovák államvezetés gondoskodott róla, hogy csirkeügy legyen, és le is vágták, mint egy vergődő csirkét. Igen, szerelmet érzek az emléke iránt. Hogy pontosan miért, azt nehéz megmondani, de tízéves korom körül láttam a Három testőrt. Egész nyári vakációmat elrontotta valami romantikus depresszió, hogy négy pozitív hős, négy erős, kardforgató férfi fáradozik hosszan, hogy egy fiatal nőt hóhérkézre juttassanak. És ezt nem De Sade írta, hanem Dumas. Abolicionista vagyok, ellenzem a halálbüntetést; nők esetében különösen. Olga Hepnarová esetéről – név nélkül – már hallottam a ’70-es években. Felütöttem 1975. március 12-i naplójegyzeteimet. (Aznap végezték ki kötél által a pankráci börtönben). Azt olvasom, hogy már harmadik napja nem ittam vizet akkori játékgyári munkám közben, de nem magyarázom meg, hogy miért nem. A kivégzésről nem tudhattam, a szocialista hírzárlat egyetemes volt a Varsói Szerződés tagállamaiban. A fenti tulajdonnévre magyarul csak én hivatkozom a világhálón. Egyszer léggömbön felküldök neki egy leáztatott cseh söröscímkét. Lehet, hogy csodálkozni fog, hogy hazája kettéhasadt. Már nem létezik az az ország, amely a vérét követelte!

Újabban rajzolsz is, ugyanennyire fontos ez számodra, mint a versírás?

Rajztanárnőim, Boldisné (Ila néni) és Abódi Nagy Anna ígéretes tehetségnek láttak, de nem dőlt még el, hogy képzőművész leszek-e vagy egyéb. Gyermekrajzaim legfőbbképpen a gyermekkor és a kamaszkor határán, prepubertás koromban virultak. Könnyed, élénk, főleg meleg színű, laza ecsetvonásokkal festettem. Olykor a nedves lapon folyattam a pókhálószerűen burjánzó színeket. A hivatásos festő ismerőseink közül Nagy Albert nagy érdeklődéssel, hosszan figyelte festményeimet, és az ő képeiről alkotott gyermeki véleményemre ugyanolyan kíváncsi volt, mint a felnőttekére. Ugyanakkor 1975. február 25-én, – aznap olvastam fel először a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Körön – Selmeczi Gyuri lakásán a következő beszélgetés játszódott le Baász Imre és köztem:

Baász Imre: Te. Ide figyelj! Lehet veled haverkedni?
Cselényi Béla (19 éves): ?
B.I.: Lehet veled haverkedni?
Cs.B.: (Lehet…?)
B.I.: Mért csinálod?
Cs.B.: Mit mért csinálok?!…
B.I.: Mért csinálod?
Cs.B.: A festést…?
(Pár nappal korábban állítottam ki akvarelljeimet Citrom Bélával a kolozsvári Egyetem utcai Viktória Klubban).
B.I.: Igen. Nem jók. Magadnak ártasz, ha folytatod.

Tehát Baász Imre volt az első, aki eltanácsolt a képzőművészettől, (és Pusztai Péter a második, aki a világhálón próbált letörni). Az én érzékenységemet nem sérti, ha egy háziasszony receptjei közé suta, giccses zsengéi is bekerülnek: számára az az önkifejezés egyik csatornája, nekem ott vannak a versek, de ott van a naplóm is. Csak fekete golyóstollal tudok írni, s talán azért, mert kékkel hiteltelen a rajz. Irigylem Dino Buzzati rajztudását. 1969-es könyve, a Képes poéma alapmű; a képregény segítségével feléleszti az epikus költészetet.

Az iskolában és a rádióban A/5-ös lapokra rajzoltam karikatúrákat, többnyire helyzetkomikumokat. Újabban a számítógépes grafika jelenti számomra ugyanazt, mint előkamaszi éveimben a vízfestés.

Köteted jelenik meg pár hónapon belül. Milyen versekből készült az összeállítás és miért éppen a Palatinus?

Tamás, mi 2010 júniusában találkoztunk (23 év után személyesen), a könyvhét rendezvényén. Abban az órában, hogy elváltunk, összetalálkoztam az éppen arrafelé ügyködő Reményi József Tamással. Közvetett munkatársak voltunk a rádiónál. Én azért mentem a Vörösmarty térre, hogy veled találkozzam, Reményi Jóska pedig utánamszólt, hogy küldjek kötetanyagot. Rengeteg verset küldtem neki elektronikusan, (kezdetben egyenként, aztán csatolt file-ok formájában). Ősszel kaptam meg a választ, hogy az anyag idén, a könyvhétre fog megjelenni. 1998-ban a Madárbüntető című gyűjteményes kötetem azért jelent meg a Palatinusnál, mert éppen ott dolgozott Kőrössi P. József. Ezúttal — gondolom — úgy került sor a Palatinusra, hogy éppen ott dolgozik Reményi Jóska… Egyébként úgy tudom, hogy a szerkesztő Háy János (lesz)…; vele még nem egyeztettem ez ügyben. Ami pedig az összeállítást illeti… szerintem nincs semmiféle összeállítás. Versek vannak. Eddigi köteteimet mindig a szerkesztők szerkesztették, (két esetben a szerkesztők adták a kötetcímet is, hiába hadakoztam ellene…). A verseskötet olyan film, ahol nem a rendező, hanem a forgatókönyvíró nevét jegyzik meg; egy kicsit a verseskötet is kollektív munka: látványtervezője a műszaki szerkesztő, sminkese a nyomdász, producere a kiadó, dívája a múzsa. Egyelőre semmit sem kell tennem, de azért, ha jónak látom, a mai versemet is elküldöm még Jóskának, hátha beilleszti… Ha majd megkapom a szerkesztőség válogatását, lesz elképzelésem a továbbiakról, lesz címötletem is talán, de ebben a pillanatban (2011.04.03.) mindez még kérdőjel a számomra.

Kérdezett: Gergely Tamás

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (3)

CSELÉNYI BÉLA

Karácsony után

A hófoltos, macskaköves sikátoron
dobozhéjat lenget a szél:
kívül arany, belül ezüst
fémes fényű fóliát.
Két mókus jár arra.
Szagolgatják, pofozgatják.
– Mi volt benne?
– Megégett kávémag volt benne.

Budapest, 1998. XII. 30.

Cselényi Béla (sz. 1955) úgy lépett be életembe, hogy az Ifjúmunkás im-melléklete számára egyszer megszerkesztette és letisztázta egy Gaál Gábor-köri vita jegyzőkönyvét, és azt kifogástalan helyesírással, a leszögezett időpontban példásan eljuttatta a szerkesztőségbe. Ezzel egyből akkorát nőtt a szememben, hogy amit később költőileg hozzáadott e róla alkotott pozitív képhez, az számomra bőven elég volt ráadásnak.

CSEKE GÁBOR

Böjt idején

Szutykos havak fakó emlékű útján
huncut pocsolyába fúlt egy nejlontasak,
kívül csupa ránc, belül a semmi,
ami az életünket sűrűn belengi.
A mókusok bezzeg másfelé járnak,
melegebb égtájakon kukáznak,
hol a világ nem oly vacak…

– Pedig ez még egy jó tasak!

Borcsa János: Száz szóban a Cselényi-líra „személyazonosságáról”

Panta rhei, azaz minden folyik – tartották az ókori görög bölcsek. Az a lírai nézőpont viszont, amelyből ezt az örökös változást rögzíti verseiben Cselényi Béla, költői indulása, az 1970-es évek közepe óta mondhatni állandó. Ebből adódik egyéni lírai világértelmezése, amelynek kiindulópontja a magánszféra, a végeredménye pedig a világnak egy groteszk képe. Ezt a képet látjuk kibontakozni évtizedek óta a Kolozsvárt, majd Budapesten élő költő lírájában. Élményszerű versek, lírai dokumentumok   születnek, ahogyan általában szenvtelenül szól a költő arról, ami az egyénnel mint magánszeméllyel történt és történik. Az életnek és a világnak ez a következetes értelmezése karakteres világlátásról tanúskodik, tulajdonképpen a Cselényi-líra „személyazonosságáról”.

Kézdivásárhely, 2011. április 3-án

Debreczeni Éva: Hirtelenköszöntés

nem kerek de szögletes
üveggolyó
amit szűr az a reál
de ha nem szűr akkor félreáll
Lepus Europaeus bélanyúl
az örök gyermek az örök költő
ki tudja kitől mit
örökölt ő
transzcsendes életét viszi
mumust piszit picit elhiszi
napjait képtelen tárrá teszi
programozza magát gyűjt és szór
számára mindig jön a doktor
és a nővér állandó
pirulás
kincsét a várost
hazára cserélte
de legbelül akkor
meghalt érte
azóta szív és magány a bére
mint kisgyermeket ottfeledték
egy ajtó előtt ahonnan
nem jönnek át a medvék
a bélák legbélábbika
egyedül van a világon
gondolnánk de mégsem
a világ van egyedül
Bélán

Lehet-e madárcsicsergést fényképalbumban őrizni? Lehet-e visszaemlékezni, hogy 1968. március 10-én mi volt az ebéd? Lehet-e régi tintaszagot átmenteni számítógépzúgásba? Gyűjthetünk-e zászlólengetést, ceruzanyikorgást, fűhullámzást, villámzár-elpattanást? Tekerhetünk-e önmagunkból kibogozhatatlan gombolyagot?

Béla mindezt megteszi – de legalábbis megpróbálja. Versben, prózában, rajzban, naplóban, lelki mikroszkópban, gyermekül, felnőttül, posztpubertusz akármiségben.

Isten éltessen, Béla!

És egy titkos írás: …

1. Cselényi Béla:
   2011. április 4. 09:44

   Köszönöm szépen!
   Bővített mondatban is megköszöntem pár perce, egyenként, mindnyájatoknak, de a rendszer nem vette tudomásul; sokat gondolkodott kifehéredett képernyővel, aztán visszajött az alaphelyzet.
   Igyekszem megérdemelni előlegezett bizalmatokat.

   Béla

2. Bitskey Ferenc:
   2011. április 5. 08:45

   Kedves Béla! alias béluka!
   Születésnapodon kívánok Neked hosszú életet erőben egészségben. Soha sem jutott eszembe, hogy a költőknek is van szüli napjuk.Ennek valószínűen az az oka, hogy valamikor kötelező volt az irodalom órán a tanult nagyságok életrajzi adatait megtanulni. Én Petőfinél abbahagytam- ha nem tudják eldönteni még azt sem, hogy hol született, – ilyenekkel nem érdemes foglalkozni. A versek, az más -azokat sem bifláztam soha – rám ragadtak. Új köteted megjelentetéséhez gratulálok, én még itt élvezem- ha kapok belőle – bizonyos lyukas órások krémje már odaát – így értékelésük remélem nagyon sokáig nem jut hozzád, persze biztos agyon dícsérnek majd.Szeretettel:Feri

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ