Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (72)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Pieldner Judit: Az értelmezés ideje. Tanulmányok, kritikák
(Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság – Kolozsvár, 2013. Szerkesztő: Veress Károly. Borító: Kispál Ágnes-Evelin. Előszó: Tapodi Zsuzsa)
Tartok tőle, ha feltámadnának bárhol a világon az egykori irodalomtanárok és elkezdenék olvasni a saját nyelvükön a mai irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányokat, nem sokat értenének belőlük. Sőt, még azért is vakargatnák a fejüket, hogy mivé lett az irodalom, vagy legalábbis a próza: eltűntek a regényekből a klasszikus cselekményvezetések, összekeveredtek a külső leírások a belső lélekrajzokkal, olykor már alig tudni, valójában ki beszél első vagy harmadik személyben, a személyiség átalakulásokban a múltból vezet az út a jelenbe és a jövőbe, vagy fordítva és egyáltalán, mi a szerepük olyan töredékeknek, amelyek valahonnan csak úgy betüremkednek az eredeti szövegekbe. Valamikor minden egyszerűbbnek tűnt: amit leírtak, azt csupán el kellett olvasni, nem voltak a nyelvnek különböző jelentés rétegei, nem rejtőzött valamiféle más, titokzatos kommunikáció a szavak között a mondatokon túl, a tartalom az tartalom maradt, a forma pedig forma, nem volt szükség semmiféle szerkezeti kutatásokra, hogy vizsgálni lehessen a kettő közötti átjárást. A fentieket én magyarul írtam le, de képzeljük csak el, ha a szemiótika, a strukturalizmus, a hermeneutika, az antropológia, és ki tudja még milyen tudományágak fogalomtárát használnám, hogy amolyan botcsinálta nyelvészként vagy irodalomkutatóként bizonyítsam huszonegyedik századbeli jártasságomat. Már pedig van, aki elvégzi a bűvészmutatványt, nem amatőrként, hanem tehetséges szakemberként: modern fogalmakkal úgy képes írni irodalomkritikát és irodalomelméleti fejtegetéseket, hogy mindvégig olvasmányos marad, egész sor új információt közöl, gondolkozásra késztet, és ráadásul az újfajta vizsgálodási szempontokat a kortárs erdélyi magyar irodalom jól vagy kevésbé ismert alkotásain is ki tudja próbálni. Mint minden a világon, az irodalom és annak elemzése is átalakul, változik, és mi sem bizonyítja ezt jobban mint Pieldner Judit (1975) könyve. A Sapientia adjunktusa egy Shakespeare és egy Roland Barthes (1915-1980) idézettel indít, az egyik hosszabb, a másik rövidebb, mindkettő az idővel hadakozik, de inkább az utóbbit idézem, mert kevesebb helyet foglal: „ lassítok, hogy időm legyen végre tudni.” Az irodalmi művek értelmezése végső soron lassítás, de a tudást, a megismerést gazdagítja, olyan gondolat- és érzelmi síkokat fejt fel, amelyek még akkor is közel állnak az emberhez, ha eddig nem vett róluk tudomást. Mifelénk a kortárs világirodalom ismerői általában Borgesre, Márquesre, Joyce-ra, Ecora szoktak hívatkozni és ott meg is állni, de van ebben a könyvben egy tanulmány az avatatlanok számára kevésbé ismert W. G. Sebaldról (1944-2001), amelyet föltétlenül érdemes elolvasni, ha valóban tudni szeretnék, hol áll ma és merre tart a közeljövőben az irodalom. Pontosabban a próza. Merő véletlen lehet, hogy mind a francia Barthes, mind a német-angol Sebald autóbaleset áldozata lett. Az egyiket Párizsban ütötték el, a másik vezetés közbeni infarktus nyomán egy nyergesvontatóba rohant bele. A külső és belső világok ütközését tekinthetnénk akár jelképnek is: a roncsokat eltakarítják, a biológiai élet véges, de a gondolatok mindig túlélnek.
Történetek a határon „túlról”
Hosszúfény. Határon túli magyar írók antológiája
Már sokan és sokszor feltették a kérdést, hogy létezik-e határon túli magyar irodalom. Mifelénk inkább azzal a kérdésfelvetéssel találkozunk, hogy létezik-e erdélyi magyar irodalom. Pontosabban, jó-e az, ha elszigetelten, az egyetemes magyar irodalomból kiragadva, elhatárolva tekintünk a különböző régiók irodalmi termésére. Ha kimondjuk azt, hogy „határon túli”, akkor máris játékba, mozgásba hoztuk az „innen” és „túl”, a „kint” és „bent” kategóriáit, meghatároztuk a tekintet irányát: a centrumból a perifériák felé. Továbbá működni kezd egy sor előítélet, miszerint létezik egy belső, poétikai határ is, amelynek folytán ezen irodalmi korpusz más, mint az anyaországi. A „határon túliság” akkor válik fontossá, ha a földrajzi tér, a regionális hovatartozás identitáskonstruáló tényezőként van jelen a szövegekben. A poétikai határok pedig követhetik a politikai határokat, de nem szükségszerűen.
A „határon túli” minősítés egy előítéletmentes(ebb) jelentésdimenziót körvonalaz, amennyiben nem az irodalmi megosztottság értelmében, nem az elhatárolódás jelölőjeként, hanem módszertani mezőként értjük azt. Például a szerkesztési elvként egy határon túli irodalomból válogató antológia esetében. A fentebbvátzolt kérdések jelen vannak, burkoltan és kifejezetten egyaránt, a Fekete Vince által szerkesztett, Hosszúfény című antológiában ‘(2008).
Több szempontból is rendhagyó a válogatás. Eklektikussá teszi a kötetet az, hogy irodalmi pályafutásuk különböző szakaszaiban levő, erdélyi, felvidéki és délvidéki, az irodalmi köztudatban markánsan jelenlévő, (többszörösen) díjazott, valamint kevésbé ismert szerzők egyaránt képviseltetik magukat, illetve az, hogy a kötetben egymás mellé került szövegek nagy formai és szemléletbeli változatosságot mutatnak: lírai, drámai szövegektől novellákig, regényrészletekig, gyermekirodalomtól elméleti igényű irodalomtörténeti tanulmányig. Az előszóból megtudhatjuk, hogy a szerzők valamennyien a Magyar Kulturális Minisztérium ösztöndíjasai voltak 2004 és 2006 között (a szerkesztő maga is volt ösztöndíjas). A válogatás tehát egy közös elem, kapcsolódási szál mentén fűzi össze a szövegeket, a „határon túli” irodalom egy lehetséges kortárs szegmensét kínálva az olvasónak.
Az elméleti jellegű írások csomópontokat képeznek a kötetben, köréjük csoportosulnak a szépirodalmi alkotások. A könyv számos szövege tanúsítja, hogy beszélhetünk paradigmaváltásról a határon túli irodalmakban is. Erről a kérdésről értekezik Szilveszter László Szilárd, aki tanulmányában abból indul ki, hogy a megújult kontextusban a korábbi – a költő feladatvállalásáról, a nyelv megtartó erejéről, a megmaradásról, a nemzeti identitásról szóló beszédmódokat felváltja egy játékos-ironikus beszédmód az erdélyi magyar költészetben, újraértelmezve a múlt értékalakzatait. A magyarországi irodalomban végbement poétikai fordulathoz hasonlóan, az erdélyi líra diskurzusának átrendeződése főként a szöveghagyománnyal folytatott intertextuális párbeszédnek tudható be. A szerző számos szöveghelyet értelmez Kovács András Ferenc, Szőcs Géza, Orbán János Dénes, Lövétei Lázár László költészetéből. A kötetben szereplő versekre is alkalmazható a teória, talán az elmondottak illusztrálásaképpen elegendő Orbán János Dénes egy sorát idéznünk a kötet hangadó költeményéből, amely nemcsak a kultikus történelmi múlttal, hanem magával az értékszembesítő költemény hagyományával való leszámolás, valamint a szókimondó, cinikus, vulgarizáló beszédmód példája is egyben: „Pusztaszerből csak puszta szar maradt!” (Páthosz temetése)
A további irodalomtörténeti jellegű tanulmányok szintén a határon túli irodalom valamely vetületével foglalkoznak. Virginás Andrea írása azt a kérdést kutatja, hogy a „többségi” vs. „kisebbségi” dichotómiának milyen lenyomatai vannak, illetőleg ezzel összefüggésben hogyan jelenik meg az identitás kérdése kortárs prózai alkotásokban, nevezetesen Bcrniczky Éva, Bartis Attila és Vida Gábor szövegeiben. Vizsgálja a határon túli irodalom és a kánonok kapcsolatát, valamint a női identitás megjelenési formáit az értelmezett szövegekben. Dánél Mónika írása a kulturális emlékezet elbeszéléseivel foglalkozik Berniczky Éva, Lovas Ildikó és N. Tóth Anikó prózájában, akik „eltérő terek és eltérő személyes és történelmi idők emlékezetét teremtik meg a magyar kultúrán belül” (184.); a tanulmány szerzője ugyanakkor a nyelv, kultúra és (női) identitás kapcsolatát vizsgálja. E két írás a határ tapasztalatának az identitás megkonstruálásában játszott szerepére is rákérdez. Selyem Zsuzsa Láng Zsolt prózapoétikáját értelmezi, a szerző regényeinek történetiséghez való viszonyát taglalja. A délvidéki irodalom kutatója, Szerbhorváth György pedig arról ír, hogy miképpen dolgozzák fel a délszláv háborút a kilencvenes évek vajdasági magyar írói.
Az antológia a beválogatott szépirodalmi anyag változatosságát, a műfajok, regiszterek, beszédmódok sokféleségét tükrözi. A következő szerzőktől olvashatunk szöveget: Orbán János Dénes, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Karácsonyi Zsolt, György Attila, Lövétei Lázár László, Láng Zsolt, Ballá D. Károly, Berniczky Éva, Lovas Ildikó, N. Tóth Anikó, Mizser Attila, Farkas Wellmann Éva, Farkas Wellmann Endre, és még hosszan sorolhatnánk. Az érdekesség kedvéért említem, hogy ősmagyar dráma (Pénzes Tímea: Almos vezér) valamint klasszikus időmértékes verssorok (Csehy Zoltán: Hecatelegium) is beleférnek a kortárs irodalmi kánonba. Emellett számos jól megírt, humoros elbeszélést olvashatunk a kötetben, hadd említsem a kedvenceimet: Az angoltanár evangéliumai Nagy Koppány Zsolt tollából, valamint Molnár Vilmos elbeszélését (Történet Bolond Lináról és a Vörös Hadseregről, a töltelékes kontyról, meg nagyanyámról).
Úgy vélem, a magyar nyelvterület bármely pontján élő olvasók számára – és természetesen nemcsak – üzenetértékű lehet a válogatás. Egymás közelségébe kerülve a különböző régiókban születő szövegek óhatatlanul egymással is párbeszédet létesítenek, egymásban is megméretkeznek, akár témák, motívumok, akár formai, stiláris jegyek szintjén. A kisebbségi léthelyzetre való alábbi (ön)ironikus reflexió nagy valószínűséggel hasonló rezonanciákat kelt Vajdaságban és Erdélyben (a szabadkai Lovas Ildikótól való az idézet): „Néha elképzelem, milyen volna, ha volna kisebbségünk. A tatárokra szoktam gondolni, elég vad nép volt annak idején. Fensőséges, szinte katartikus élmény lehetett volna domesztikálni őket, elfogadtatni, hogy nem kell mindenáron együtt élni, elég annyi, ha elvagyunk egymás mellett mélyebb gyűlölet nélkül. Azt mondanám a kánnak: figyelj te, Batu III.! Egyél, igyál, szeretkezz szokásaid szerint. Ha jön az ellen, ne támadj hátba. És hagyjuk békén egymást, elférünk a tájban. Jaj, milyen jó is lehet, ha kisebbsége van egy népnek. Más reggel az ébredés, mert megvan a lehetősége annak, hogy tehet érte valamit.” (323—324.)
A kötet írásainak sokszínű palettáján keresztül megmutatkoznak a határon túli magyar kultúra mozgásfolyamatai, az eltérő és közös vonások az egyes régiók között, valamint az egyes régiókon belül. Ugyanakkor tükröződik az is, hogy zajlik – folyamatosan – a mai magyar irodalom, számos ígéretes munka van születőben, amint ezt a kötet egyes alkotásainak befejezetlenségei is tanúsítják.
(Fekete Vince (szerk.): Hosszúfény. Határon túli magyar írók antológia ja. Magvető, Budapest, 2008.)
A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:
Pusztai Péter rajza