Mennyei Kávéház
Drámaíról törzsasztala
Panteon
Zseni körönd 13

Mélyen tisztelt Caragiale Úr

Hallott-e arról, hogy divat lett Önből, tavaly, a legközelebbi világvárosban, Luca Úr?!

Hál ’Istennek! Gratulálok, Domnule Luca. Remélem most jól érzi magát ott fenn, ama híres drámaíró törzsasztalnál. Remélem goszpogyin Gogol és Monsieur Molière sem sértődött meg, hogy Magát többször játsszák, hiszen szerzői jogdíj már egyiküknek sem jár.

Szó mi szó, még kedvenc városában, Bukarestben se játszották egyszerre három darabját, három színházban. Igaz, ők magukra vették, régen is most is intelmeit – nem is nyugodtak meg, míg nem választotta az önkéntes száműzetést Berlinbe! (Már rég akartam kérdezni, mért éppen oda? A románság mindig Párizsba emigrált! Netán elege lett a „latin vér” románosan értelmezett, betipró szelleméből?)

Sejtenek már itt is valamit az Ön mondandójából, de „az még nem az igazi”. Ha rájönnek, mennyire róluk, rólunk szól az, amit Ön több mint száz éve megfogalmazott, lekerül ám a sikerlistáról; és itt már nem menti meg az sem, hogy „az egyetlen nagy drámaiíró” és hogy végül is Önnel nevesítették a Román Nemzeti Színházat – bekerül a süllyesztőbe!

Egyelőre szerencséje van, mert Feydeau-hoz hasonlítgatjuk, olcsó kis szerelmi vígjátékot látva bele az Ön dörgedelmeibe, ördögi gúnyjába. Senki nem hajlandó a rászabott ruhát magára ölteni. Mintha az anglománia kevésbé lenne nevetséges, mint a francománia; mintha újgazdagék nem ugyanúgy ráznák a rongyot a színházban és a „Junyonban” mint Zita, és mintha a mi Rica Venturiano-ink műveltebben szavalnák: „Box populi box Dei”- t.

Tavaly választás volt itt, ezért is kerültek elő Catavencuék csalafintaságai. Csalafintaságok? Itt élőben – natúrban, Luca Úr! – ment minden! Csak nem tudtunk róla. De, ami kiszivárgott…? Már az is sok volt. Volt hivatkozás nagy ősökre, csak nem Vitéz Mihályra. Beszéltünk évszázados harcról, mely majdnem harminc évig tartott, és követeltük a Népszavazást. És kedvenc szlogenünk lett: „Ha árulás, ám legyen árulás, ha a párt érdeke úgy kívánja, de tudjunk róla mi is!” És harcoltunk és haladtunk, és szidtuk egymást, gondolván a másik mélybetaszításával mi kinnebb leszünk a sz…-ból. (Hát nem így lett!) És voltak kortesbeszédek. Hej, ha Ön ezeket hallotta volna és módja lett volna – magyar pennával – színpadra kanyarítani, de sokan távoztak volna a politika színpadáról! Vagy az lett volna sorsa, mint hazájában, a száműzetés! Mert mi szívesen nevetünk, másokon. Ez érzik – sajna – az Ön darabjainak itteni előadásain: nem vesszük magunkra.

Egy szó, mint száz: kérem ne nehezteljen rám, hogy néhány pillanatra megzavarom Önt, az örök nyughatatlant, az örök elégedetlent, ÖRÖK NYUGALMÁBAN, de kénytelen vagyok, ugyanis egy kérdést feltétlenül fel kell tennem… ezen áll vagy bukik egy társulat sikere.

Nos, azt szeretném tudni, hogy a darabban elhangzó replika: „Legyen revízió, elfogadom! De akkor ne változzon semmi; vagy ne legyen revízió, elfogadom! De akkor változtassunk itt-ott éspedig a lényeges pontokon. Ebből a dilemmából nem lehet kijutni! Dixi!” … rám, mint rendező, vonatkozik-e? Utólagos engedelmével én itt-ott változtattam, de nem a lényeges pontokon! ha itt lenne mellettem(tünk), Ön is egyetértene.
Ha Ön megérte volna a világégéseket, rendszerváltásokat, ma ön se zárná „felhőtlen happy-and”-el az előadást.

Amióta Ön, 1912-ben – önkéntes emigrációjából – örökre eltávozott közülünk, rengeteg új fogalommal „gazdagodtunk”. Például azzal, hogy „abszurd” – bár nagy utóda és honfitársa, Eugen Ionesco azt állítja, hogy ez az ön találmánya, még akkor is, ha nem nevezte néven!

Ez a stílus szerintem is, akárcsak Ön szerint nem is létezik, egyszerűen ilyen a világ: érthetetlen, kegyetlen, melyben a jóindulatú „balek” – itt tisztességest jelent! – eltűnik a színről, és még csak nem is tudja, nem is sejti, miért? hogyan? Az „okos”, már rég lecsatlakozott, hiszen ő tudja – már hogyne tudná – mi a dörgés!

Elnézését kérem tehát, ha előadása(sunk) kissé… hogy is mondjam? morbidabbra* sikerült. De ne bánkódjon, mert: „Harcolunk és haladunk!”, és alkotmányos szisztémánk meghozza majd a maga jótéteményeit” És lesz: „Tus!” és „Zene!” … is!

Őszinte, tisztelő híve
Eger, 1993. december 10.

Seprődi Kiss Attila
rendező
(ez egy Ön által még ismeretlen fogalom)
és az Ön egyik alázatos fordítója

Az előadásban a titkosrendőrség mérgezett esernyővel leszúrta az egyetlen tisztességes embert, a Részeg polgárt.

---

/Forrás: Caragiale mosolya, I.L. Caragiale összes színpadi művei – fordította: Seprődi Kiss Attila – Arca kiadó Nagyvárad 2008/

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ