Fehér – gyász-könnyekkel mosdatott polikrómia.
Fejem lehajtom tested puha párnáira – színekbe
oldom fel testedet.

Vörös vércsomókba könyörgöm a lázam, hiába
a kékbefulladó októberi utak reménytelensége
hegynélküli tájon.

Haldokló gőzmozdony szürke gőze vagyok,
s elringat a nehézszagú nehézálmú vágányok
magány-zenéje.

Megértem már: titkos hajnal lila ködébe rejtve
sárga lepelben léptet ki az életemből
a sóvár halál.

Mert parasztember napverte barna nyakszirtje
a munka tökéletes mintája nekem, mint
a gömb tökéletessége.

Zöld abroncs a létem, óvom, ki ne loccsanjon
a méreg smaragd tengere, ha az Isten vigyázni
fölötte restell.