Mi lehetett,
vajon mi volt az,
amit ott megfogadtam?

Ültünk a fűben, Szatmár mellett, egy erdőben,
száraz füvek voltak meg sötétzöld füvek,
ibolya sehol, csak a lágy talaj
egy néma, néma erdőben.

Kifelejtett ablakaiban újabb és újabb erdők,
az egyikben száraz meg sötétzöld füvek.

Egyetlen ágroppanás, bogárpercegés,
szamóca, szeder, se meleg, se hó,
csak a síkföld páratlan szemöldöke,
csak egy örök erdő összeboruló koronája.

Valami következetesen elhallgatott
messzeség a látható fák között.

A napsütésre nem emlékszem,
mintha szemünkből szakadna fény.

És mégis: ültünk a fűben –
se avar, se a föld hullámverés-szaga,
csupán a ruhánkba ivódott nedvesség,
egy moha az emléknélküliségből,

s az elhangzott táj –
minden irányba.

A tisztás fölhasadt portréja,
amíg ott ültünk egy tapintható levél
s az elmosódó erdő végtelen
jelentése között.

Mire mondhattam,
mire,
hogy örökké emlékezem?