Az ötvenes években a petrozsényi (Románia) Calea Romană-n laktam. Ez magyarul Római utat jelent. De talán jobban illett volna rá a Nemzetközi elnevezés. Laktak itt magyarok, románok, zsidók. A szemközti szomszédunk olasz volt, az utca végében pedig cigányok, oroszok és németek telepedtek le. Mégis mindnyájan megfértünk egymással. A román tisztelte a magyart, a magyar a zsidót, megtanultuk egymás nyelvét, szokásait, és mindig ellenálltunk, ha uszítani próbált valaki.
Legjobb barátomat Tabreanak hívták. Tőle tanultam meg románul, a többiektől néhány orosz és német kifejezést, mint: hárásó, já jubljú tébjá, du bist mein Freund… Káromkodni, gyalázkodni egyikük sem tudott, vagy nem akart (ezért vagyok én a mai napig is ilyen isko­lázatlan ezen a téren). A felnőttek közül leginkább Pflanzer bácsit szerettem. Hogy ki volt Pflanzer bácsi? Jobbra a második szomszédunk, alacsony, szemüveges ember, mestersége szerint szabó, amúgy izraelita. Emlékszem, folyton vicceket mesélt, közben villámgyorsan varrt, gépelt, ha kellett, takarított, délben ebédet főzött, este vacsorát. Felesége egy karosszékből nézte, feje, keze reszketett idestova tíz esztendeje.
– Ne búsulj, ami késik, nem múlik – szokta vigasztalni a virgonc szabómester. – Fogunk mi még táncolni Jeruzsálemben, anyus.
– Te lehet, én bajosan – nyöszörögte csüggedten a szélütött asszony. – Akire Isten haragszik, nem nyer bocsánatot. Sem itt, sem a világ másik részén.
– Aber wo! (Ugyan!) Már miért haragudna! Te csak imádkozz, meglátod, megsegít. Hallod, ne add fel, különben nem mondok egy viccet sem többé – fenyegette meg az öreg, és olyan arcot vágott, hogy még Pflanzer néni is elmosolyogta magát. – És most rajtad a sor – fordult hozzám. – Van még vers a tarsolyodban, öcskös?
Természetesen volt, ha nem, kitaláltam egyet. Nálam ez elég könnyen ment, miután magam is verselgettem, persze csak úgy titokban.
– Tessék elmagyarázni, milyen a zsidó Isten! – hökkentettem meg egyszer vasalás közben.
– Nanu (Ejha!) Zsidó Isten nincs – felelte kelletlenül.
– És szakálla? – faggattam tovább, aztán észbe kaptam, hiszen ha nincs, szakálla sem lehet. – De hogyhogy nincs, ha még fia is született, maga Jézus Krisztus. Vagy Krisztus sincsen?
– Jó kérdés – sandított az asszonyra, letette a vasalót, és megsimogatta a fejemet. – Figyelj ide, öcskös! Az Úr minden nemzet Atyja, a tied, az enyém, egyszóval mindnyájunké. Mint a levegő, és ugyanígy láthatatlan is, mint a levegő. Azért van, érted, fűben, fában, még egy hernyóban is, bizony.
– Nem.
– Macht nichts! (Nem tesz semmit!) – mondta németül vagy jiddisül. – Majd megérted, ha felnősz, és akkor meglátod a láthatatlant is, fiam.
Egy ködös, őszi éjjel szokatlan zajra ébredtem. Mintha kiabáltak volna, és hébe-hóba sikolyokat is véltem hallani.
– Édesanyám!
Senki sem válaszolt, nem is volt a házban, mint ahogy nagyanyám és Albi bátyám se. Rosszat sejtve illantam ki a Római útra. Az utca közepén két autó berregett, körülöttük a szomszédok, velük szemben katonák kivont szuronyokkal.
– In camioane! Repede! Repede! (A kamionokba! Gyorsan! Gyorsan!) – rikoltozta egy fiatal, kurta bajszú tisztecske.
– Hát te! – figyelt fel rám anyám. – Mars haza, nem látod, mi folyik itten?
– Mi folyik?
– Viszik a zsidókat Máramarosszigetre.
Dideregve ácsorogtam a hűvös éjszakában. Na jó, de akkor hol van Pflanzer bácsi? – kémleltem körül, aztán észrevettem; ott ült a kofferjén béna feleségével az ölében.
– Pflanzer bácsi!
Rögtön meghallotta. Rám nézett. Szemében bánat és keserűség parázslott.
– Katonák, testvérek, engedjétek őket szabadon! – kurjantott fel mögöttem valaki hirtelen. – Hitler kaput, Auschwitzot kaput. Hát kommunisták vagytok ti?
A tiszt homlokán verejték gyöngyözött.
– De elvtársak, biztosítjuk magukat…
– Stai zitto! (Pofa be!) – süvöltötte olasz szomszédunk. – Ha Groza Péter megtudja, kitekeri a nyakatok.
A tömeg fenyegetően nyomult közelebb.
– Vissza, különben…
– Mi lesz? – törte át egy román a katonák kordonját. – Letartóztatsz? Belénk lősz? Dăi dru­mul! (Rajta!) – szakította szét mellén az inget. – A háborút megúsztam, és most ti akartok lelőni? Meg őket is? – mutatott a zsidókra. – Tudjátok ti azt, hogy ezek kicsodák? Az egyik az apósom, az az ősz szakállú pedig egy dachaui menekült.
– Nyugodjék meg, senkit sem lövünk le. Csak elvisszük őket Szigetre. Adunk nekik házat, munkát, kenyeret. Ezért hőbörögnek maguk annyira?
– Szóval csak úgy elviszik – köpött ki egy barna bőrű cigányember. – És ki kérte erre magukat?
– Ez a parancs, és fejezze be, különben magát is elvisszük.
Kutatóan bámultam a katonatiszt arcába. Vajon komolyan gondolja? A tiszt hangja elég erőtlenül csengett, ami sehogy sem harmonizált arca biztatást és jóakaratot mutató derűjével.
– Mozgás! Beszállni! Mindjárt pirkad, a fenébe!
Pflanzer bácsi felállt, és a kamionhoz támolygott ölében a reszkető asszonnyal.
– Viszontlátásra! – mosolygott a megrendült tömegre. – Még találkozunk.
Szegény Pflanzer bácsi! Egész életében viccelt, mókázott, hogy utoljára mégis drámai hősként lépjen a mártírok útjára.

1. B.Tomos Hajnal:
   2019. június 2. 04:19

   Megrendítő történet…….és az is, ha az embernek ilyen gyerekkori emlékei vannak.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2019. június 2. 06:25

   Igen, az, még ilyen hosszú idő elteltével is könnyezve emlékezem vissza erre a gyászos éjjelre.