Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Péter Zsolt: Ne kérdezd, ki voltam… Karády Katalin, a díva emlékére.

(Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, Borító- és kötetterv: Mohammed Nur. A borítón Karády Katalin Izabella szerepében Fényes Szabolcs: A királynő csókja című operettjében. A felvételt Rozgonyi Dezső készítette 1943-ban.)

Ahogy egyik este a kamaraterembe igyekeztünk a Csíki Játékszín Karády előadására, csak úgy odasúgtam az ismerősömnek: vadvirágos rét lehet hogy nem, de hamvadó cigarettavég mindenképpen ott lesz a kellékek között. Valóban, a cigaretta füstölgött az öltözőasztalka előtt, egy fél pohár konyak társaságában, előtte pedig ott üldögélt maga Karády, lapozgatta a korabeli színházi magazint. Nézd meg, mutattam az előttem ülőnek a telefonomon a Google Karády arcképét: éppen olyan. És valóban, Márdírosz Ágnes nem csak sminkjével, hajviseletével, hanem hangjával, mozgásával, egész előadásmódjával úgy átváltozott Karádyvá, ülve, állva, énekelve a retro-mikrofon előtt Ráduj Gábor ihletett zongorakisérete, sőt a hangulathoz illő arckifejezései mellett, hogy több mint egy órán keresztül úgy érezhettük: lámcsak a díva, a hosszú éveken és évtizedeken át ünnepelt énekesnő, színésznő, filmszínésznő valóban él és itt van közöttünk. Miközben mesél gyermekkoráról, kedvteléseiről, szerelmeiről és énekel a történelem hétköznapi lecsapódásainak mindazokon a fordulópontjain, amelyek oly sok kis- és nagyember életét változtatták meg. Amikor a Lili Marlene-t énekelte és hátterét magyarázta, hogy először a belgrádi német katonaadón közvetített dalocska miként vált a második világháborúban szembenálló felek kedvencévé, eszembejutott nem csupán W.R. Fassbinder (1945-1982) remek filmje Hanna Schygullával, hanem az is: a békekötést követő években mifelénk hogyan tiltották ezt a dalt, és egyáltalán mindenféle olyan nótát, amely a háborúra emlékeztetett. Ott ahol zúg az a négy folyó, Kraszna Horka büszke vára énekelték átszellemülten apámék, nagybátyámék Zsögödben, miután bezárták az ajtót, becsukták az ablakokat, lehúzták a zsalugátereket, és alighanem sokfele Erdélyben és a Székelyföldön még hosszú éveken át ugyanígy támadt fel sokezer férfinak a katonáskodó fiatal- vagy felnőttkora. A hamvadó cigarettavég Márdírosz hangjáról Karády lemezhangjára váltott át, és többszörös vastaps mellett tért vissza Ágnes a színpadra, én pedig, amikor hazaértem, elővettem ezt a könyvet, igazi lexikont, amely mindent tartalmaz, amit Karádyról tudni kell, a youtube-on megkerestem a Karády-dalokat és közben elolvastam Galsai Pongrác (1927-1988) , az egykori Nők Lapja általam nagyon is kedvelt újságírójának a fülszövegét. „ Sláger-dízőz. Diákszoba-ideál. Nevével telefirkálták az ábrándok fehér lapjait. Karády, mint jelenség, híven kifejezett egy korszakot. Sőt, maga volt a korszak, dalban elbeszélve.” A Nők Lapja már nem ugyanaz. A korszak sem. De az ábrándok és a végzetes nők maradnak. Persze, mások számára. De jól van ez így.

Gajdó Tamás- Magyar Nóra: „A sorsomat én akartam…” (részlet a Karády Katalin-regényből)

Karády Katalin a közönséggel majdnem olyan szoros kapcsolatot tartott fenn, mint a magyar színjátszás „úttörői”. Szívesen vállalt vidéki vendégfellépéseket, eleget tett kisebb közösségek meghívásának, jótékony esteken szerepelt, látogatta a sebesült katonákat. Rajongói is hasonlóképpen fejezték ki érzelmeiket, mint korábban. Verseket írtak, lefestették, lerajzolták a színésznőt, megvárták fellépései után, aláírt fényképeit gyűjtötték, kiadott dalait énekelték, sőt külsejükben is megpróbáltak hasonlítani hozzá.
Karády Katalin volt a legelső modern sztár Magyarországon. Nem számított, hogy milyen művészi rangot vívott ki magának, egyénisége révén mégis példakép lett belőle. A nagyközönség ugyanis mindig azokért a karrierekért rajongott elsősorban, melyek hihetetlennek tűntek számára. Nem volt még arra példa Magyarországon, hogy a lumpenproletár környezetben született, kétes egzisztenciájú, elvált asszony hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül, s mindenütt jelen van. Az életnek majdnem minden területén sikerült a Karády-jelenséget kamatoztatni. De arra sem volt példa, hogy kiélezett politikai helyzetben egy színésznő ilyen közel került volna a katonai elithez. Magyarország történetének egyik legválságosabb időszakát jól jellemzi Karády Katalin és Ujszászy István szerelme. Békeidőben magas rangú katonatiszt nem tarthatott volna fenn ennyire nyílt kapcsolatot színésznővel. Karády tragédiája, hogy bár a médiumokban tiszteletre méltó asszonyként, példaképként jelent meg, múltjától nem tudott megszabadulni. Nem válhatott az „úri társadalom” teljes jogú tagjává. Kitűnő golfjátékosnak tartották – mégis mindig egyedül golfozott. Szinte valamennyi riportban egyedül szerepelt. Többször is azt nyilatkozta, hogy nem jár sehova, egyedül van otthon, és tanul. Mesterséges világot teremtettek számára, melyben eljátszhatta a színes, dinamikus életet élő filmsztár figuráját. Egy évtizeddel korábban a Nemzeti Színház vezető művésznőjének, Bajor Gizinek valódi élete volt olyan vonzó, hogy színes riportok tucatjaiban számoltak be róla.
Elképzelni sem lehet, hogy mi mindenhez használták fel Karády Katalin nevét. Elsősorban életmódját próbálták meg példaként állítani. A Magyar Filmiroda 1942-ben Sztárok magánélete címmel ismert emberekről készített sorozatot. Ebben az időben Karády Katalin a Kaas Ivor (ma Nyáry Pál) utca 9. számú ház első emeletén élt. A nappaliból és hálószobából álló hetvennyolc négyzetméteres lakást kényelmes antik bútorokkal, egyszerűen rendezte be a színésznő – a háborús viszonyok egyébként sem kedveztek a fényűzésnek. Télen csak a hálószobáját fűtötte, ennek sarkában pihent, itt hallgatta a rádiót, s szerepeire is itt készült. A hálószobában helyezte el óriási tükrös fésülködőasztalát, rajta sok-sok női csecsebecsével. A szoba falára régi metszeteket és saját arcképeit akasztotta.
A sztárok lakását a háborús években az egyszerűség, a visszafogottság jellemezte – a divatot azonban merészebben követhették. Úgy tűnik, még a vékonypénzű lányok, asszonyok is megengedhették maguknak, hogy a mozivásznon feltűnt csillagok öltözködéséhez igazodjanak. Az utcákon Muráti Lili és Karády Katalin filmekből ismert ruhái, frizurái tűntek fel. Divatba jött a nadrág, a nadrágkosztüm, a kihajtott inggallér. A blézerre kihajtott óriási fehér női blúzgallért – az 1941-ben bemutatott Ne kérdezd, ki voltam című film hatására – Karády-gallérnak nevezték el.
Karády hajviseletét rajongók ezrei utánozták. A színésznő sminkjével is divatot teremtett. A korszak ünnepelt dívája otthon nem festette arcát, kedvelte viszont az „egyszerű”, kissé fanyar illatú kölniket, parfümöket. Körmeit nem festette, szemét viszont, még ábrándosabbá téve, nagyon ügyesen kiemelte. A szemhéj vonalát alig láthatóan húzta meg, s műszempillát ragasztott…
Inkey Tibor fotográfus is megerősítette, hogy a színéstnő csodát művelt a sminkkel. „Az az igazság, hogy nem nézett ki olyan jól a valóságban, mint amilyen jól fotografálni lehetett. Tudott ugyan szép lenni, devalójában darabos volt és csontos.”
Kitűnő reklámfogás volt a sportoló primadonna bemutatása, aki az új, egészséges életformát népszerűsítette. Karády a golfozás mellett a Margitszigeten teniszezett, úszott és evezett, rendszeresen kajakozott a Palatinus strand melletti nyílt vízen, gyakran lovagolt is.
Karády természetesen reklámokban is vállalt szerepet. A kék-vörös szappant népszerűsítő színes fotórajz alá, amely a Rozgonyi műteremben készült, ez a felirat került; „Én is ezt a szappant használom.” Másutt egész oldalas hirdetés jelent meg ezzel a szöveggel: „Hölgyeim! A Mystikum Scherk púder számomra is nélkülözhetetlen.” Amikor Karády paradicsomlevet fogyasztott egy Duna-parti teraszon, a kép bal alsó részén az alábbi versike díszelgett: „Igyon naponta »Vitamatot«! / Ha ezt nem tette eddig, nagy kár – / Tudja Ön, mi a Vitamato? / A modern paradicsom – nektár/Az öregnek, a fiatalnak /Ma a kedvenc itala” / „Igyon velem – nem bánja meg /Pompás, üdítő Vitamatot!”
A felsoroltakon kívül Karády hajsampont, kalapot, pezsgőt, sőt még teveszőr télikabátot is népszerűsített.
Karády Katalin legendájához szorosan hozzátartozik, bár inkább csak a színésznő halála után kapott szélesebb nyilvánosságot, hogy a vészkorszakban bátran kitartott zsidó barátai mellett, s üldözött emberek életét mentette meg. A második világháború befejezését követően szűkszavúan beszélt erről, „disszidálása” után pedig csak az emigráció lapjaiban írhattak róla: „Sohasem politizáltam. Engem csak a pályám érdekelt. És így aztán, amikor 1944-ben felszólítottak, szüntessem be kapcsolataimat a zsidókkal, csak elutasítóan felelhettem. Mondtam is nekik: rendes ember nem tehet ilyet. Nálam csak ember létezik. Jó vagy rossz. Az a tény, hogy zsidó vagy nem zsidó, teljesen lényegtelen. Ennek köszönhettem, hogy március 19-ike után két héttel a zuglói filmgyárban a Gazdátlan asszony forgatása közben a németek a kamera elől hurcoltak el és vittek a Pestvidéki börtönbe. Három hónapig tartottak fogva. Emlékszem, letartóztatásom estéjén volt egy kémfilmem, a Machita premierje a Radius moziban. Én már nem voltam jelen. Magáncellában tartottak. És aztán minden nap a Gestapo főhadiszállására vittek kihallgatásra, fel a Svábhegyre. Rettenetesen megkínoztak. A fogaimat is kiverték. Figyelmeztettek, ha nem hagyom abba kapcsolataimat a zsidókkal, soha többé nem látom meg a napvilágot. De végül kiengedtek.” – mesélte Karády Dán Ofrynak, az Új Kelet „Amerikába kiküldött” munkatársának.
Azt azonban még ekkor sem tárta a nyilvánosság elé, hogy mintegy húsz gyermek neki köszönheti az életét. A történetet az egyik gyermek, akiből újságíró lett, Gömöri János elevenítette fel 2003-ban. Gömöri vallomása nyomán Karády Katalint a Yad Vashem 2004. június 6-án A Világ Igaza kitüntetésben részesítette: „1944 telén, a nyilas uralom idején megmentett mintegy húsz zsidó gyermekből álló csoportot, amelyet a nyilasok a Duna-partra vittek, hogy a folyóba lőjék őket. Megvesztegette a nyilas kísérőket, majd a gyermekeket saját városmajori villájába vitte. Elbújtatta őket a pincében, és gondoskodott róluk. Miután a főváros felszabadult, Karády megkereste a gyermekek életben maradt rokonait, hogy egyesítse a családokat.”

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei