– Ma arra ébred­tem, meg­hal­tam.
– Ez­zel ne játssz. Álmodtál?
– Nem. Erre ébred­tem.
– Tu­dod, mit beszélsz? Hisz Te is tu­dod, nem ébred­hettél a halálod­ra. Ha felébredtél, hát ébren vagy. Érvel­ni próbált, de a fe­lesége sza­va­itól meg­bor­zon­gott. Di­dergős, je­ges féle­lem reb­bent át a szívétől az agy­sejt­je­i­ig. Majd ma­rok­ra fog­ta a mell­kasát.
– Okos vagy, mint min­dig – sut­tog­ta alig hall­hatóan a fe­lesége.
– Így szület­tem – próbált kedélyes­ked­ni ő is.

– Te azt is tu­dod, hogy én mire ébre­dek – foly­tat­ta erős mi­mikával a fe­lesége. – A képze­le­ted s a rálátásod határta­lan.
A torkából jött a hang. A tor­ka mélyéről. – Én azt tu­dom, hogy mire nem ébred­hetsz – vála­szol­ta letörten. – Az éle­tre ébredtél, érted? Meg­nyom­ta jól a mon­dat végét, hogy a fe­lesége, bár hal­la­ni hal­lott, valóban ért­sen belőle. Értse: többet je­lent a szó, mint egy mon­dat végét. Súlya, zöngése, hold­ud­va­ra, reményt adó belső tar­tal­ma van a szónak. A fe­lesége ol­dott kék szemének med­re meg­telt könnyel. Az utóbbi időben sok­szor és na­gyon könnyen meg­telt könnyel. A szívéből sírt, szemének tit­kos könny­csa­tornája on­nan fa­kadt, s egy­szer­re dúsan pergő fe­ke­te könnyé vált a sok fájda­lom. Bár az is le­het, hogy a remény után sar­jadó vágy párásítot­ta fényes­re.
Azóta a másik halál óta nem beszéltek a halálról. Külön-külön, önma­guk­ban igen – együtt, közösen nem. Az életük csöndes, szin­te önmagába der­medt, észrevétlen élet volt. A zúgó, za­jos, színes, szi­porkázó élet va­la­hogy el­ment mel­lettük. De nem is hiány­zott. És valószínű, ez volt az egyik ka­pocs, amely össze­tar­tot­ta őket. Hogy nem hiányoz­tak soha mások. Egymásnak ket­ten is ele­gen vol­tak. Most mégis azt mond­ta: – Meg fog­lak őriz­ni, vigyázni fo­gok Rád, szükségem van, Te is tu­dod! – Majd az­zal foly­tat­ta: – A világon a leg­fon­to­sabb vagy ne­kem, a saját éle­temnél is fon­to­sabb a Te éle­ted!
Ko­mo­lyan mond­ta, amit mon­dott. Nem vi­gasz­talásnak szánta, ezt min­dig is így képzel­te el. Ab­ban a közösségben, amely­ben felnőtt, amely­hez tar­to­zott, amely­hez tar­tozónak val­lot­ta magát, az asszo­nyok több­nyi­re el­te­mették a férje­i­ket, aztán még éltek öt-tíz-ti­zenöt évet. Ritkán történt másként. A nők egyébként is tudták ke­zel­ni a rájuk váró magányt. Si­mo­gat­ni a csen­det. És ha ta­gadták is, ez­zel a tu­dat­tal éltek. Erre készültek apró kislány­ko­ruk óta. Ezt látták, ezt ta­pasz­talták egész korábbi életükben. A nagy, erős férfi­ak meg arra, hogy el­te­me­tik őket. Mert ez az élet rend­je. A tömbházban, ahol élt, egyet­len özvegy férfi sem volt, de volt hét-nyolc özvegy­asszony. Szin­te min­den eme­le­ten kettő-három.
– Is­ten vagy Te – mond­ta a fe­lesége.
– Nem va­gyok is­ten, bár sze­retnék az len­ni – mond­ta. – Ak­kor este el­mennénk va­la­hová egy vendéglőbe, ahol zene is van, s táncolnánk egyet.
– Ezt csináltuk egész életünk­ben…
– Tu­dom, hogy nem ezt tettük, de ha tel­jesülne, amit kívánok, ak­kor már csak ezt tennők. Itt az ide­je an­nak is.
– Csak, hogy tud­jam: az egész későbbi életünk­ben? – kérdez­te a fe­lesége.
– Igen – vála­szol­ta.
Majd a fe­lesége hozzáfűzte:
– Csak azért, hogy az időmet hogy osszam be.
– Egész későbbi életünk­ben.
– Hát ak­kor most már csak tény­leg ez hiány­zik – mond­ta a fe­lesége. – Ez a tánc.
A fe­lesége egy­kor egy he­gyek közé ékelt kis, télen több­nyi­re népte­len fürdőhe­lyen nőtt fel, ahol erdész volt az apja, s ahol a hosszú téli estéken nem jártak el se­hová. A család tag­jai egymásért éltek. A férj, fe­leség s a gyer­me­kek vol­tak a szentháromság.
– Min­dig tud­tam, hogy van va­la­mi fenséges ben­ned… Csak azt nem tud­tam, hogy mi…
– Most már tu­dod!
A nagy­szobában vol­tak. Mind a négy szo­ba ka­pott ne­vet, ame­lyek több­nyi­re az első festés színét őrizték – a nagy­szo­ba kivételével. Ez a nagyság bélyegét bi­to­rol­ta, s a „fe­lesége” szobája volt.
Az ágy szélére ült: – Ne sírj – mond­ta, s a keze után nyúlt, ahol az átlátszóvá vált fehér bőrén már virítot­tak a kék erek. Meg­fog­ta a hűvös, könnyű cson­to­zatú ke­zet, törékeny­nek tűnt, félt, hogy már csak a si­mo­gatással is össze­rop­pant­ja.
Ek­kor már szin­te min­den­kit el­te­me­tett. Először az apját – most közel tíz évvel volt idősebb, mint halálakor az apja: aztán az anyósát, majd az apósát, az anyját, s leg­utoljára a fiát. A ki­seb­bi­ket. A halál beköltözött az életükbe, ott lustálko­dott, ter­pesz­ke­dett, mint­ha máshol nem lett vol­na ke­res­ni­valója: éltek és te­met­tek. Csak most már ket­ten ma­rad­tak ide­ha­za. A nagy­fia külföldön élt.
Ami­kor az or­vos, aki barátjuk volt, ki­mond­ta a három­betűs szót, nem nézett a szemébe. Rep­de­sett a szem­bo­ga­ra össze­vissza. Először a földre nézett, mint­ha csak egy kallódó por­sze­met ke­res­ne, aztán kiröppen­tet­te az ab­la­kon át, és röptet­te, röptet­te. Azt hit­te, össze­om­lik körötte min­den. Min­den! Az asszo­nya – most már tel­je­sen fehér haj­jal –, a pap­lant a fél vállára terítve, fél könyökre támasz­kod­va feküdt. Már nem sírt. Fur­csa volt így fiús, rövid­re nyírt fehér haj­jal. Előző nap ugyan­is, talán meg­un­va a hosszú, tarkás haj­ko­ronáját, fodrászt híva­tott, s levágat­ta fes­tett, hosszú, fakó tin­cse­it. – Jó lesz már így is ne­kem – mond­ta, ami­kor nagy baj­jal-gond­dal ott­hon meg­mosták a fejét, s a fodrásznő el­ment. Nem fe­jez­te be a mon­da­tot. De a „már” szócska ott le­be­gett a le­vegőben, és so­kat sej­te­tett. Most, miután a „halálára ébredt”, rövid­re nyírt, fiús haj­jal, ri­adt sze­mek­kel feküdt. Az arca be­esett volt és sovány. Amióta a kórházból ha­zajöttek, nem ja­vult az álla­po­ta. A fia, mert most már nem volt je­lentősége a „nagy” szónak – lásd nagy­fia –, s a me­nye nem is akar­ta őket ha­za­en­ged­ni. De a fe­lesége, ahogy kiléptek az on­kológia ka­puján, miközben a fia el­ment a ko­csiért, azt mond­ta: – Úgy készülj, hogy reg­gel megyünk haza! – Hová? Ud­var­hely­re? – Oda. Haza! – Állni sem tudsz, Te ko­mo­lyan beszélsz? – A ko­csi­ban nem kell áll­nom. – Megsérted a gyer­me­ke­in­ket is – mond­ta. – Nem sértem meg, mert Ágika már tud­ja!
Sze­ret­te a menyét. De ma­kacs volt, mint min­dig. Ra­gasz­ko­dott a döntéséhez.
Nézte a fe­leségét, úgy, mint­ha nem is nézné: hát, igen. Az arc­csont­jai kiáll­tak az arcából, az orra elvéko­nyo­dott, a sze­me gödre be­esett, húsos aj­kai el­fogy­tak. Csak a szőke bőre volt – ha kissé sápad­tan is – a régi. Mert sely­mes, puha, bárso­nyos szőke bőre volt a fe­leségének, és nagy, csodás, konty­ba ra­kott haj­ko­ronája. Fi­a­ta­lon. Az uj­jai még most is őrzik bőrének érintését, egy­ko­ri ta­pintása­i­nak érzetét. Az egyik lába kilógott a pap­lan alól. És ez majd­nem ka­cagásra in­ge­rel­te. Mert nagy lábfe­je és hosszú lábuj­jai vol­tak a fe­leségének. Sok­szor el­mond­ta: nyolcéves korára már tel­je­sen ki­fejlődött a lábfe­je, a többi testrésze nem, és úgy járt-kelt vele, mint­ha nem is az övé vol­na. Külön szóbeszéd volt a családjában is a járása. Cap­la­tott – ahogy az apja mond­ta. És hu­szon­nyolc éves korára tel­je­sen fehér lett a haja. Akár az anyjának. Egy reg­gel arra ébredt, hogy nem a fe­lesége, egy fehér hajú nő fek­szik mel­let­te. Meg­ri­adt, el­csodálko­zott, moz­dul­ni se mert, aztán az első iz­gal­ma után fel­is­mer­te a fe­lesége léleg­zetének rit­musát. Tel­je­sen megőszült azon az éjszakán. Igen, fi­a­tal­korában dús, göndör, konty­ba ra­kott haja volt. Most fiús, rövid haja ezüstbe öntve fény­lett. Lükte­tett, feszült észrevétlenül is a csend fölöttük.
Őt nem adom in­gyen, Uram! – gon­dol­ta. Meg fo­gok har­col­ni érte. Min­dent vi­hetsz, a saját éle­te­met is, de őt nem ve­he­ted el tőlem! Miután a ki­seb­bik fiuk bal­eset­ben meg­halt, megválto­zott az életük. Öt év óta egyértelmű lett, hogy a csen­det, ha ne­sze­zik, nem töri meg más, csak a búto­rok ne­sze, vagy a másik életének meg­annyi rezdülése. Boly­hos, puha csönd fog­ta ke­ret­be az életüket. A sem­mi vizén úsztak, miközben tudták, egymásért van­nak. Egymás nélkül − az egymásba ka­pasz­kodó életükön túl − nincs sem­mi ide­ha­za. Közel ötven éve éltek együtt, a te­kin­tet vil­lanásából is értették egymást. Az öregség külön ju­tal­ma, akik megérik: emlékeik van­nak. El tud­nak merülni bennük, sétálnak fel-le az emléke­ik­ben, sze­mel­ge­tik. Egy párhu­za­mos világban élnek, tele tit­kos történések­kel. Kéjeleg­nek. Tit­kos, meg sem történt történe­te­ket álmod­nak, találnak ma­guk­nak. Eszébe ju­tott: amióta megnősült, sose mond­ta el, hogy mennyi­re sze­re­ti a fe­leségét. Felüle­te­sen igen, beszélt erről, de sose tárta fel sze­re­tetének tit­kos, csak álta­la is­mert mélységeit. Hogy miből tevődik össze ez a sze­re­tet, a te­kin­tet vil­lanásából, el­ej­tett, vagy ki nem mon­dott sza­vakból… Talán nem akar­ta ki­szolgáltat­ni magát? Félt ki­szolgálni az érzel­me­it? Meg­becsülésének rej­tett össze­tevőit? Miért hall­gat­nak erről? Miért is nem mondják el soha a ki­mond­ható, örömöt szerző sza­va­kat? Miért? Eszébe ju­tott az is, amióta megnősült, so­sem köszönte meg, hogy őt válasz­tot­ta. Mert választ­ha­tott vol­na mást is. Talán, különbet, job­bat is, mint ő! Mit le­het tud­ni. Egy tanyán is­mer­ked­tek meg, ahol mind­ket­ten tanítot­tak, s még most is előtte van, ami­kor megérkez­tek a fe­lesége szülei, hogy el­vigyék. Nem akarták, hogy hozzámen­jen. Mert ab­ban a fa­lu­ban, ahol ő szüle­tett, nem volt közös gaz­daság, sok volt a föld az ot­ta­ni vi­szo­nyok között. Ráadásul egyedüli gyer­mek volt, tudták s hitték: so­sem sza­kad­hat el a szüleitől. A földtől s az álla­toktól. És iga­zuk volt. Ab­ban az időben törvény volt rá, még napszámost sem le­he­tett fo­gad­ni. Ő pe­dig néha három he­lyen is dol­go­zott. És éjsza­ka, ami­kor néha „ih­le­te” volt, írt is. Fölkelt, vissza­feküdt. Fölkelt. A gon­do­la­tok, ame­lyek a le­hunyt szem­pillái mögül szómáglyaként fölra­gyog­tak, mire fölkelt, el­veszítették a fényüket. Üressé, fény­te­le­nekké ved­let­tek a sza­vak. De ahogy vissza­feküdt, fölra­gyog­tak újra. Távoli, meg­fog­ha­tat­lan szivárványként. Ezért volt a nagy­szo­ba a fe­lesége szobája. Nem volt könnyű élete mel­let­te. – Köszönöm, hogy egy­kor en­gem válasz­tottál – mond­ta. Meg is bánta rögtön a sza­va­it. Mert félreért­hetővé, kétértelművé váltak, amint ki­mond­ta őket. – Te miről beszélsz? – ámult el a fe­lesége is. – Mi­kor válasz­tot­ta­lak én téged? – Ak­kor, rég, ami­kor a szüleid érted jöttek, s el akar­tak vin­ni. – Te bo­lond vagy – mond­ta a fe­lesége. Nem mond­ta ki, amit min­dig is sej­tett, hogy­ha nem így történik, talán soha nem is lett vol­na a fe­lesége.
Ma­kacs, öntörvényű volt min­dig. De a könnye­in át meg­csil­lant a szemében egy csöpp­nyi fény is.
– Min­dig készültem, hogy el­mond­jam ezt…
– És ak­kor eljött a pil­la­nat?
– Nem, nem – mond­ta. – Félreértesz.
Rájött, épp emi­att ért­he­ti félre. Me­nekült.
– Tu­dod Te is, hogy a fi­unk halálával mennyi szó sűrűsödött belénk. Amit sose mond­tunk el, s talán el kel­lett vol­na…
– Bo­lond vagy! – ismétel­te meg a fe­lesége. Majd hozzáfűzte: – Érzelgős vagy. Megvénültél tel­je­sen. De, hogy rejt­se a saját érzéseit, elérzékenyülését, hang­ja iro­ni­kussá vált, majd szin­te gúnyo­san azt mond­ta:
– Még várhattál vol­na ez­zel a köszönet­tel egy-két évet…
Csend lett. S mert tud­ta, hogy a korábbi sza­va­i­val hibát köve­tett el: – Tu­dod, miről beszélek – erősködött. – Szándéko­san ne értsd félre a sza­va­im! Az bántot­ta őket leg­inkább, hogy a ki­seb­bik fiuk halála után nem mondták el, amit el kel­lett vol­na.
Elérzékenyült. A ki­seb­bik fia halála óta, igen, tu­dott sírni is. Ült a szobában, egyedül, hogy a fe­lesége ne lássa, és sírt. Vagy beszélge­tett a fiával. Kitűnő beszélgetése­ket foly­ta­tott vele. Olya­no­kat, ami­lyent az életében, mert nem készültek a halálra, soha. És le­he­tett beszélni, mert a ha­lot­tak nem vála­szol­nak. Mond­hat­ta a mo­nológja­it. Fel­tet­te a kérdéseit, s vála­szolt is rá. Nagy volt az egyetértés ilyen­kor a fia és közte. El­mond­ta azt is, hol és mi­kor hibázott a fia. Hol és mi­kor hibázott ő. Ezt már Ma­rosvásárhe­lyen el­kezd­te. És ami­kor a lift­ben vitték fel a fiát a műtőbe, s meg­en­gedték, hogy beszáll­ja­nak melléje, meg volt győződve, hogy hall­ja is a fia. Csak az or­vos nem volt meggyőződve erről. – Maga nem látja, ki­vel beszél? – szólt rá. Fi­a­tal or­vos volt, s már a fe­lesége is fel­tett néhány épüle­tes kérdést, el­veszítet­te a türelmét. A fiának halántéka fölött ki volt türem­ked­ve az agya. Csak egy gézkötés volt raj­ta, bil­le­gett, ha nyílt vagy csukódott az eme­le­te­ken az ajtó. És a fe­lesége, ami­kor meglátta a lift­be belépő or­vost, rögtön rátört a kérdése­i­vel. Az egyik ráadásul az volt: – Van-e az agyával va­la­mi baj, dok­tor úr? – A dok­tor ránézett, éles, kes­keny, tisz­ta te­kin­tetű férfi volt, aki­nek arcát már kezdték beárnyékol­ni az ilyen okos kérdések: – Nincs az agyával sem­mi baja – mond­ta, s hátat fordított. Nem­csak a fe­lesége, ő sem hall­ga­tott az or­vos­ra.
– Szorítsd meg az uj­ja­i­mat, fiam, ha hal­lasz – kérte. S oda­tet­te az uj­ja­it a fiának a mellén össze­kul­csolt kezéhez. – Nem kell, hogy na­gyon szorítsd, csak éppen, hogy érez­zem…
A fia nem szorítot­ta meg a kezét. Egy év múlva jött rá, hogy a fia ak­kor már talán is nem élt. Csak al­tatták, amíg majd beszélhet­nek a szer­ve­iről. Ezért akart most beszélni a fe­leségével. Nem akar­ta elkövet­ni azt a hibát, amit a fiával, s majd később a fe­lesége hangjával. Mert a műtét előtti pil­la­nat­ban jött rá arra, hogy az is le­het, soha többé nem hall­ja majd a fe­lesége hangját. Nem vet­te fel, rögzítet­te, soha. Csak éppen nem tud­ta ke­zel­ni a te­le­fonját. Igen, a véges időben végte­len nemtörődéssel éltek, nem gon­dol­ta soha, hogy sor kerülhet erre is. Ezt vi­szont nem tud­ta meg­bocsájta­ni, azóta sem… Épp ezért is akart beszélni. El­mon­da­ni min­dent, amit so­sem mon­dott el. Hogy idősödvén egy­re job­ban meg­sze­ret­te. Ahogy öre­ge­dett, egy­re beláthatóbbá vált az el­telt élet, egy­re tisztábban látta az életük mélységeit és csúcsa­it, fe­dez­te fel fe­leségének rej­tett értékeit. Igen, a fe­lesége életét is ugyan­azok az értékek határozták meg, mint az övéit. Azok sze­rint élt, ahogy és amióta meg­is­mer­te. És ezek az értékek nem változ­tak meg, még a ve­sze­kedéseik el­lenére sem. Tud­ta, tudták, hogy van egy határ, egy pont, ame­lyen túl nem léphet a képze­let. Nem vol­tak torzított, ha­zug vádak az életükben, még a ve­sze­kedések érdekében sem. Igazságok vol­tak, de igaz­ta­lan sértések nem.
Szépnek látta a fe­leségét. A for­radás mély nyo­ma vörös csíkként szel­te át a nyakát. És fény­let­tek a su­ga­razás sötétbarnái is. Apró, tüskésre vágott hajának ezüstbe fonódó ra­gyogásával fi­a­ta­los­nak látta a fe­leségét. S tud­ta, hogy ettől a pil­la­nattól van egy pár soha ki nem mond­ható igazság az életükben. A hangját talán nem fog­ja hal­la­ni soha, s han­go­san beszélni sem. Nem érzi az il­la­to­kat, a sza­go­kat sem. Ránézett, fölvil­lant, ahogy ta­pog­va, apró léptek­kel cso­szog­va megy. – Szép vagy! – mond­ta.
A fe­lesége lányos-szégyenlősen össze­ku­co­ro­dott az ágy­ban, össze­fu­tot­tak rosszallóan a hom­lokán a ráncok is, de fel­csil­lant szemében a fény is. Meg­ismétel­te. Majd hozzáfűzte azt is: – Te vagy a leg­szebb… Nem ud­va­ri­asságból beszélt, sze­re­tetből. És így is látta. A tit­kok tit­ka a sze­re­tet, ha nem mond­juk ki. A fe­lesége aka­rat­la­nul a nyakán lévő kötésre tet­te a kezét. Mint­ha csak fi­gyel­mez­tet­ni akarná a nyakát körülölelő fásli­ra s a zölden csil­logó kanülre. Várat­lan köhögésro­ham tört rá. A fe­lesége, ahogy meg­szok­ta haj­dan, a szájához tet­te a kezét. Aztán szégyenlősen le­gyin­tett, gézt vett, s a nyakán lévő kanülre tet­te.
– Az­zal együtt is – mond­ta.

Forrás: eirodalom.ro