Valahol, nem nagyon távol sisteregve morajlik a tenger. Itt egészen mozdulatlan és különösen zöld a víz. Enyhén olaj- és keserűmandula illatot áraszt. A hullámok döreje azért áthallszik azon a természetes gáton, melyet az összeomlott, kiégett szállodasor emelt az óceán elé. Különben szellő se rezdül; mintha a verőfény ontaná, olyan forró a csend. És homok, finom, majdnem színtelen homok mindenütt. Szinte átlátszó homok. Valamivel távolabb harckocsironcs, betemetett autók, csak éppen körvonalak. Különös dűnék a por alatt. A fák csonkjai is állig már porban. A terep erre lejt, eléggé egyenletesen, az óriás bombatölcsér szélén, mint hajdani móló, egy lőszeres láda fémfedele, rajta tenyérnyi fehér betűk, számok. Eldobott fegyverek, csövek, drótok, mint homokba bújt, megmerevedett kígyók, egy alig betemetett könyv, merev, ép, de elfeketült pengék a szétnyíló lapok, tarajuk konzervdobozok halmát őrzi. Újságfoszlány, színes képeslap volt. És üveglapok, szinte mindenen, mint olvadni képtelen jég, de inkább már törmelék. A nap a dél legtetején.

A homok s a víz találkozásánál hever, hanyatt, olajfoltos, napszítta kezeslábasban a szőke lány. Órák teltek el, mióta utoljára megmozdult. Most látszik újra, hogy él. A hosszú villámzár felhasadt fehér fogsora elnyelni vagy kiköpni látszik ezt a telt és valósággal fehérlő testet. Fél melle fedetlen, másik a katonavászon alatt feszül, karjait eldobva, vergődve próbál újra kibújni belőle, mint kígyó a bőréből. Lehunyt szeméből patakzik a könny. Már derékig meztelen. Aztán fél lába végre a vízbe csobban. Varangyok, nagyok, a zöld, meleg vízben már harmadszor odaúsznak. Mintha valahol a közelben várakoztak volna, elég sokan. A víz tükre élettel telik meg, törik, arasznyit ráfut a homokra. Egyik fröccsenve ugrik át s vissza a lány bokáján. Erőtlen rúgásokkal végre megszabadul a sáros és véres ponyvarongytól s belecsusszan a vízbe. Újra vagy végleg elalélt. A varangy beúszik, mélyen, széttárt combjai közé, csobbanva fordul, ideges kört ír le a többi, a kiálló, fénylő, fekete fejek láncán is túl, de visszatér s újra odabújik, ott remeg álla alatt a hólyag. A lány is liheg az erőfeszítéstől, ahogy lába közé nyúl, csuklóig támaszkodik az iszapba, aztán feltápászkodik, arccal a part felé. Négykézlábra áll, hosszú haja a homokba lóg, lassan, erőlködve, szenvedő nyöszörgéssel a földhöz érinti homlokát, fejét, lassan fejre áll, két kézzel, remegve emeli magát, mintha bukfencet akarna vetni; de mielőtt sikerülne, oldalt zuhan.

Utolsó ereje mintha visszatért volna mégis, végre térdre, végre talpra áll, alig résnyire nyitott szemmel körülpillant a képen, két kezét hajához emeli, miközben újra térdre roskad, s végül, másodszor a tó felé fordulva, sikerül a bukfenc – meztelen hátának lenyomata még ott van a nedves homokban, a csigolyák nyoma is kivehető, ám ő szinte csobbanás nélkül ér a vízbe, a napfény egy hihetetlen áramszünetében, tört pillanat alatt zsugorodva, s varanggyá válik, ott ficánkol máris a többiek között. A párja odaúszik hozzá, orrával taszítja, mancsával löki, ingerli, tapogatja, eljátszanak, miközben értésére adja: „Rémes kaland volt, ugye! Szörnyen féltünk, hogy neked már nem sikerül és úgy maradsz. Szerencsére megtört a rusnya varázslat…” S az egész raj fürgén, vidáman elúszik párzani a meleg, zavaros, zöld vizekben. Felettük a *** (Jura, Libanon, Altáj) hegység. Lábáig locsog a nemrég betört, beszakadt új öböl.

Forrás: Svájci határállomás. Novellák. PIM, 2011. Szerző húsz évvel ezelőtt, 2009 áprilisában hunyt el.