Érthető módon fölötte népszerű a kalandos útirajzok között az ún. túlélő irodalom vonulata, amiről legtöbbünknek azonnal Robinson és rendkívüli megmenekülés története jut az eszébe. Az élet azóta is pazar bőséggel teremti újra az izgalmasabbnál izgalmasabb, regényes helyzeteket, legtöbbjükről éppen a túlélők hiteles megfogalmazásában szerezhetünk tudomást. Ahány személyes kaland, ugyanannyi hajmeresztő történet… Amikor emberéletek többszörösen is végveszélyben forognak, de amelyek végén valahogyan – s nem is mindig deus ex machína módjára! – mégis csak kisüt a nap…
Ilyen könyv a huszadik századi Dougal Robertsonék kálváriája a Csendes Óceánon (Hajótörött család a vad tengeren. Világjárók 97. Gondolat, 1975). A skóciai farmercsalád – az apa, akiben a mesélőt tisztelhetjük, korábban hivatásos tengerész volt – vitorlását támadó kedvű kardszárnyú delfinek rongálják meg a Galapágos-szigetek környékén, kevéssel a Panama csatornán való átkelésük után.

A kár végzetesnek bizonyul: Robertsonék sónere elsüllyed. Kalandvágyó utasai – apa, anya, két legényfiú és egy kiskorú ikerpár – egy ajándék fejében rájuk tukmált, kelletlenül magukkal hurcolt, korszerűtlen, ám stabil mentőtutajra szorulnak (áldják is érte a sorsot!); ugyanakkor megmarad számukra az elsüllyedt jármű kisméretű mentőcsónakja („dingi”), s némi, a tutajon tárolt túlélő-tartalék…
Ivóvíz, hajózási eszközök, térképek, minimális életfeltételek híján vágnak neki, inkább csak „érzésből”, a további útnak, hogy megközelítsék a térség legközelebbi hivatalos hajóútvonalát, annak reményében, hogy felveszi őket egy arra haladó tengeri jármű.
A szerző sokat megélt tengeri medveként tudja, milyen veszélyeknek van kitéve a családja, de egyúttal azt is, hogy csupán várakozva, cselekvés nélkül, biztosan elvesznek.
Néhány napi óceáni hányódás után az egyik őrséget álló kamasz hajót jelez a láthatáron. Az apa segélykérő rakétát lő ki, néhány meggyújtott jelzőfáklya kíséretében, de a hajóőrség volt felületes, vagy a látási viszonyokkal volt baj – tény, hogy a hajó teljes gőzzel eltűnik a távolban. Hiába számították ki előzőleg, „hogy ha a francia és az új-zélandi hajóforgalomnak a 25 %-a a Galápagostól északra levő állandó irányultságú útvonalon bonyolódik le, akkor másodnaponként egy hajónak kell keresztülhaladnia ezen a térségen”, a csalódás élménye annyira letöri a társaságot, hogy már csak egyetlen megoldás segíthet: lemondanak a külső segítség illúziójáról, és mindent megtesznek a sikeres túlélés érdekében.
A múló napok rendjében előadott történet amilyen drámai, annyira egyszerű: a hajótörötteket hol a szerencse, hol meg a balszerencse kíséri. Hol sok az esőkből nyert ivóvizük , hol meg kevés. Hol koplalnak, hol meg rájuk romlik a teknőchús. . Végül a régimódi tutaj is felmondja a szolgálatot, az egész társaság elszorul szívvel átköltözik a „dingi”-be. Amelyből állandóan merni kell a vizet.

A család természetesen, megmenekül, hihetetlen kalandjuk tulajdonképpen sikertörténet, s annak köszönhetik az életet, hogy még időben változtattak alapállásukon: nem várták ölbetett kézzel a segítséget, hanem kiadták maguknak az ilyenkor egyetlen érvényes jelszót: „Túlélni!”
Dougal Robertson könyve azzal végződik, hogy tömören pontokba foglalja nyaktörően merész vállalkozásuknak minden tanulságát, különös tekintettel a hibákra és tévedésekre. Könyve azóta is jótékony kalauza világ körüli szenvedélyes „őrültek” vállalkozásainak. Olvasmánynak sem utolsó – bár nélkülöz mindenfajta formai cicomát.

Cseke Gábor