I. FELVONÁS, 2. jelenet

(Ugyanaz a szoba, de most gyertyák világítják meg. A Herceg fel-lesántikál a szobában, láthatóan „edz”. Az ablak mögött látszik, hogy hull a hó. Beront – havasan, elegánsan, felajzva, kicsit kapatosan és nevetve Sir John Dalyngrigge)

Sir John: Á, hercegem, szóval talpon, megint talpon… Dicséretes ez a buzgalom… Látta már, hogy szakad kint a hó? Mindenki lent van az udvaron, hívtam zenészeket – rendezünk egy kis mulatságot… (Az ajtó előtt csengő női nevetés.) Megígértem Lady Margaretnek, hogy viszek egy igazán rangjához illő áldozatot a hógolyóihoz! Ugye nem fog az én szívem hölgyének kosarat adni?
Herceg: Világért se tenném, ha nem tudnám biztosan, hogy a társaságom igen kevéssé okozna örömöt az Ön hitvesének. Mint tudja, egyelőre nem nagyon bírom az Önök nyelvét…
Sir John: Itt az alkalom, hogy ismerkedjék vele… Az önök szépséges országában én is így tettem a fogságban, s láthatja, milyen jól megtanultam a franciát…
Herceg: Bocsásson meg, ha figyelmeztetem: ön két évig élvezte kénytelen-kelletlen a francia vendégszeretetet…
Sir John: És az volt, valóban az! A franciák nagy kópék voltak, az ám… emlékszem, amikor…
Herceg (nem bír a feszültségével, félbeszakítja) …én viszont reményeim szerint hamarosan szabadulok. Nézze el nekem, ha ennyi időre nem teszek kísérletet az angol nyelv elsajátítására.
Sir John (hirtelen elkedvetlenedve, kicsit elkomolyodva leveti magát egy székbe, úgy követi fejével az ide-odasétáló herceget): Nos… egyelőre nem tudok jó hírekkel szolgálni, hercegem… Bár a váltságdíj lélegzetelállítóan magas – a családja megadná, ezt már jelezték küldönceik útján. Ám Ön, mint tudja, nem csupán anyagi értelemben értékes fogoly… királyunk, V. Henrik személyes foglya… addig, amíg jó királyunk így akarja… És egy ideig még így akarja…
Herceg (lesújtva megáll): Egy ideig….? Mennyi… ideig?
Sir John: Ahogy mondtam: királyunk akaratától függ, amely, mint az köztudott, mindenható és kiszámíthatatlan… mi pedig kötelesek vagyunk elfogadni alázatos lélekkel… Ön is, még ha keserű is a fogság íze… De mi szívesen megédesítjük Önnek, hercegem, – hiszen gyakorlatilag fogsága abban áll, hogy nem hagyhatja el ezt e földet, ám kedvét lesi mindenki a váramban. Töltse hát kedvét… s hogy ez könnyebben tehesse, barátkozzon meg a nyelvünkkel. Gyönyör és vigasság mellett a várakozás percei is gyorsabban múlnak…
Herceg: Gyönyör és vigasság… ugyan… A gyönyör múló pillanat, s nyomában jár a szégyen és csömör… Vigasságra pedig hogyan lelhetnék e falak között, amelyek elzárnak szeretett otthonomtól és családomtól?
Sir John (feláll, kicsit türelmét és érdeklődését vesztve): Túl sok verset olvas és ír, hercegem… nézzen csak le a kertbe (kinyitja az ablakot, lentről sikítozás nevetgélés, zene hangjai)… Hívja az élet… verselni ráér… tartson velünk… Lady Margaret hölgyei között vannak, akiket igazán boldoggá tenne egy ilyen előkelő fiatalúr érdeklődése…
Herceg: Megtisztelő lenne ezen ifjú hölgyek figyelme, de mit súghatnék a puha kis fülükbe?…. És milyen nyelven, hogy értsék?
Sir John: Ó, emiatt nem hiszem, hogy nagyon kéne aggódnia. Vannak a testnek olyan üzenetei, amiket nem kell lefordítani…
Herceg: Hogyne, hogyne… De… nézze el nekem: most képtelen vagyok erre… Amit az imént mondott, megvallom, nagyon lesújtott. Azt reméltem, hogy otthon leszek a tél beállta előtt, s ím lassan véget ér, s semmi biztató hír nem érkezik Londonból…
Sir John: Hogy véget érne a tél?.. Csak most kezdődik igazán! Évek óta nem szakadt ilyen derekasan a hó… Micsoda vadászat lesz ebből holnap!… De arra aztán igazán nem mondhat nemet!… Bizonyosan hódolt Ön is a birtokain ennek a kedvtelésnek…
Herceg: A birtokaim… Bele sem merek gondolni, milyen zűrzavar uralkodhat Orleans-ban és a környékén… A feleségem túl fiatal, tapasztalatlan, s kiben is bízhatna….? Fivérem, Dunois grófja el van foglalva a csatározásokkal, én meg… És a hírek oly lassan járnak…
Sir John: Lassan, lassan… de: mégiscsak járnak! (Feláll, nevetve rácsap a Herceg vállára.) Ahogy Ön is! Szinte sajnálom, hogy nem volt eszméleténél, amikor megtalálták a csatamezőn. Ha látta volna azt a sok fiatal lovagot vérbe fagyva, átvágott torokkal, kifordult szemekkel, megcsonkítva és meggyalázva, most rögvest szerencsének erezné azt, amit láthatóan nagy szerencsétlenségnek tart- ezt a kényszerű pihenőt az udvaromban. Higgye el, van tapasztalatom a rabságban – hiszen két évig voltam fogoly Franciahonban. S megtanultam azt, amit Ön, hercegem, egyelőre nem akar: egy másodperccel sem tudjuk az időnket megkurtítani puszta akarásunkkal, vagyis csakis akkor, ha az a teremtő akaratával is találkozik.
Herceg: Ön királya akaratáról beszélt az imént.
Sir John: S az talán nem ugyanaz?…. Hiszen (ironikusan) őfelsége a Mi urunk földi helytartója, akaratának legmagasabb szintű kifejeződése –, amibe ennél fogva megcsendesedett lélekkel bele kell törődni… Eh! Szívesen beszélgetek még erről később, hercegem, de Lady Margaret vár… Szóval, nem tart velünk? Hitvesem vigasztalhatatlan lesz.
Herceg: Bízom benne, uram, módját fogja találni annak, hogy jobb kedvre derítse… Egy ilyen nemes hölgy nálam vidámabb társaságot érdemel.
Sir John: Hogyne, hogyne… de tudja, milyenek ezek a kényes dámák… nem elég nekik a nevetés, a játék – érthetetlenül vonzódnak a fájdalommal teli, titokzatos lelkekhez… Én meg az udvartartásom… nem kínál olyan kifinomult talányokat, mint egy magányos, szenvedő fiatal lovag… Ne sokáig várassa hát az asszonyokat, mert aztán nem tudom őket visszatartani, egyszer csak magára rontanak, és elárasztják a kérdéseikkel…
Herceg (elmosolyodva): Nos, úgysem fogom azokat érteni… ahogy ők sem a válaszaimat… Fel fogja adni…
Sir John: Nem, nem – Ön téved. Higgyen nekem. Aki itt fel fogja adni, az Ön lesz…
Herceg: Majd meglátjuk…

(Kintről Lady Margaret hangja):

Kedvesem, hol késnek? Lent már táncolnak a kertben!
Sir John (elindul): Megyek… Holnap kora reggel rókára megyünk… van egy igazán ügyes, jó lovasom- várni fogja Önt felkantározott lóval… Ne okozzon csalódást újra…
Herceg: A lábam, gyanítom, még nem alkalmas vadászatokra.
Sir John: Az Ön lába talán még nem, de a lovászomé igen… Na, ne kéresse magát… Meg fogja látni, micsoda mulatság nálunk a vadászat! A kopóimnak egész Angliában nincs párja. Megmutatom egy kicsit a környéket is – Önre fér már egy kis szabad levegő…
Herceg: Szabad levegő… Igen, arra vágyom én is…
Sir John (részvéttel, de azért türelmetlenül): Azt is beszívhatja majd… De addig is… jobb lenne, ha ezzel a másikkal is megbarátkozna…
Herceg: És kinek lenne jobb? Magának vagy nekem?
Sir John (kicsit megáll az ajtóban, tűnődve, keményebben): Úgy vélem, mindkettőnknek… de leginkább önmagának tenne jót vele… Nos, megyek… (el)

(A Herceg a nyitott ablakhoz sántikál, kitartja a kezét, nézi a tenyerére hulló hópelyheket, aztán becsukja az ablakot. A lenti vidám lárma elhal, a Herceg áll az ablak előtt)

(Folytatjuk)