Életében ritkán lehetett őt mosolytalanul látni, pedig érték csapások, bőven. De még legelkeseredettebb pillanatában is ott csillogott a derű a tekintete mélyén, mintha mulatságos történetet készülne elmesélni, de valamiért meggondolta magát, és egyedül mulat azon, ami hirtelen az eszébe jutott…
Szerencsére, humoros történeteit. – ún. anekdotáit – nem vitte magával az öröklétbe; még a múlt század nyolcvanas éveiben úgy gondolta, hogy összegyűjtheti, papírra vetheti és kiadhatja őket, írói munkájának melléktermékeként. Hamar rá kellett ébrednie, hogy az a korszak nem a humoráról, sem a toleranciájáról volt híres (bár állítólag akkor keletkeztek a legjobb viccek Romániában.)
Történetesen azok az évek járták, amikor nem lehetett nyilvánosan használni az erdélyi magyar és német helységneveket. Ráadásul azt is körülményesen körül kellett írni, amin különben jóízűen, felszabadultan mulathat az ember. Az akkor elkészült anekdotás könyv, később újabb történetekkel kiegészítve, végül néhány esztendővel az író halála előtt jelent meg a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál (Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Csíkszereda, 2000.) Fodor Sándor, használati utasításként, egyebek mellett az alábbi sorokat írta a könyv hátuljára:
„Beérem annyival, ha a mindennapok gondjaival barázdált homlok néhány órára kisimul írásaim olvastán. Ha ezt nem sikerül elérnem, , ha az olvasó unalmasnak véli a könyvet – kérem, ne bosszankodjék: csukja be sürgősen – esetleg kérje vissza az árát.”

Fodor Sándor történetei mosolyt fakasztanak, méghozzá széleset – de inkább csak annak az arcán, aki otthonos az erdélyi irodalmi élet történéseiben. És halványan derengő derűt azokén, akik e könyvecske révén ismerkednek az írói lét mulatságos erdélyi-romániai pillanataival.

Cseke Gábor