Fodor Sándor: Mit nem ivott nagyapám?

Valamennyi bodoki Fodor Sándor közül (dédnagyapámig visszamenően, családomban minden elsőszülött fiút Sándornak kereszteltek) nagyapám volt a legmulatósabb természetű. Ennek köszönhetően maradt aztán a legfiatalabb valamennyiünk közül – immár mindörökre.
Harminc éves lehetett, amikor két hónappal édesapám születése előtt – 1896 májusában – megevett egy borospoharat nagy jókedvében. A Schieferberg alatti kisvárosban akkoriban még nem végeztek vakbélműtétet.
Édesapám, aki már félárván született – csak fényképről ismerte édesapját. Tizennyolc évesen, mindjárt érettségi után, 1914-ben önként bevonult katonának (veszélyben a haza, ugye). Hét év múlva került haza, Szibériából. Nos, amint hazakerült, szülővárosában az adóhivatalnál alkalmazták. Tanítónő-nagyanyám nem vezetett háztartást: édesapám vendéglőben étkezett, ebédelt legalábbis.
Egyik alkalommal, amikor belép az étterembe, nagy örömmel üdvözli őt és hívja asztalához nagyapám egyik hajdani barátja, egykori mulatópajtása.
– No, Sándorka, hát megjöttél?! Ezt megünnepeljük! Kezdjük mindjárt egy jó snapsszal, mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, nem iszom snapszot.
– Nem-e? – hökkent meg az atyai barát. – No, mert apád ivutt. Akkor bort hozassak?
– Köszönöm, bort sem iszom.
– Nocsak. Mert apád azt is ivutt. Akkor sört!
– Köszönöm, sört sem iszom.
– Ejha. Apád bezzeg ivutt. Hát te mit iszol?
– Ásványvizet, ha szabad.
– No, mert apád azt nem ivutt.

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000.