Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (74)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Szűcs László: Gazoskönyv. Válogatott publicisztikák 2003-2008.
(Riport Kiadó, Nagyvárad, 2013, Borítóterv, tipográfia: Benkő J. Zoltán)
A költő, ha szerencsés csillagzat alatt született, egy vékonyka kis kötettel is bevonulhat az öröklétbe. A szépírónak már jóval többet kell összeírogatnia ahhoz, hogy hasonló utat tegyen meg. A publicista viszont úgy érezheti, hiába ír rendszeresen, napról-napra, hétről-hétre, szavaiból alig marad valami, hiszen a megélt és megírt jelen megállíthatatlanul fordul át a múltba. Az idővel való hadakozásában csupán egyetlen kiútja marad: ha megjelent szövegeiben talál olyan gondolatokot, amelyek túlélték az időt, amelyek még mindig jellemzőek azokra a politikai-társadalmi-közösségi folyamatokra, amelyekkel kapcsolatban megfogalmazta nézeteit, értékítéleteit. Ilyenkor gyűjti össze az írásait és kínálja fel még egyszer az olvasónak. Emlékeztetőül. Ezt tette Szűcs László (1965), nagyváradi író, költő, lapszerkesztő, annak az Ady Endre sajtókollégiumnak a vezetője, ahová nagyon sokan jártak arról a Székelyföldről is, ahol burjánnak nevezik azokat a gyomnövényeket, amelyek a Királyhágón túl gazok. A Várad című művészeti folyóirat jelenlegi főszerkesztője a 2002-2016 közötti Erdélyi Riportban megjelent szellemes-változatos szövegeiben addig irtotta a demagóg politikai gazságokat, amíg azok valamiféle furcsa átalakuláson mentek át: koporsószegekké alakultak és eltemették magát a folyóiratot. Jelezve, hogy mifelénk a politika és a közélet történései nem csupán a jelképekként illatozó tulipánok, rózsák, szegfüvek és bármiféle más nemes virágok kampányfelhőiben zajlanak, hanem jóval mélyebben, a felszín alatt. Ott, ahol keresgélni kellene a gyomok gyökérhálózatait is. Azután pedig, oly lassan demokratizálódó társadalmunkban, éppen ennek a gyomtalanításnak lehetne fürge kis kapája a média, amennyiben hagynák, hogy ne a hírek egyszerű továbbítója, a politikusok szöveges visszhangja, mikrofonállványa vagy videokamerája legyen, hanem a köz- és a kisember képviselete, az eltérő nézetek és az önálló gondolkodás vitafóruma, az érdekközpontú hatalomgyakorlásra berendezkedő testületek társadalmi ellenőrzésének nélkülözhetetlen eszköze. De nem hagyják. Mert mifelénk még az járja: aki fizet, azé az igazság. Pedig a demokrácia csak akkor jön el, amikor egyértelművé válik: aki így gondolkodik, az előbb-utóbb ráfizet. Az arculat-smink szétporzik, a hitelesség szertefoszlik.
Hiányzó fejek
Pár napja ellopták Hitlert, pontosabban a fejét, Berlinben, ahol a német történelem s a jelenkor ismert viaszfiguráiból nyitott kiállítást a londoni Tussaud múzeum. A Führer a tárlat egy homályos sarkában üldögélt bunkerben berendezett íróasztalánál, mögötte ventilátor lassú forgása tette sejtelmesebbé a hatást. A kiállításnak nagy teret szentelt a német sajtó, a legolvasottabb bulvárlap Hitler arcképével a címlapján számolt be az újdonságról. Ezt olvasta egy közeli kocsmában sörözgetve három berlini férfi, majd egyikőjük – nyugalmazott rendőr –, felbosszankodva azon, hogy miért teszik közszemlére az egykori Führert, besétált a panoptikumba, leemelte viasztestéről a fejet, s egy nejlonzacskóban kisétált vele. Másnapra a történet minden más hírt maga mögé utasított, még idősebb Bushnak a Brandenburgi kapunál tett látogatását is az új amerikai nagykövetség megnyitása alkalmával. A média egy része hősként kezelte a fejelemelőt, nagy tévétársaságok jelentkeztek élőben a sörözőből, ahol a három jó barát kifőzte a csínyt, s a riporterek inkább azt kérdezgették, mit keresett egy fedél alatt Hitler a szövetségi köztársaság mai kancellár asszonyának viaszmásával és más germán jelesekkel. A németek ma már görcsök nélkül képesek kezelni a múltjukat, mindenféle kisebbséggel és mássággal szembeni toleranciájuk természetes, azt is mondhatnám, kedves. A minap egy bonni parkban láttam: három kontinens apróságai játszadoztak a homokozóban, miközben platinaszőke német, csokoládébarna afrikai és csadoros ázsiai anyukák diskuráltak békésen.
Egy hasonló tárlatot a mai Budapesten el sem tudnék képzelni. Nem azért, mert Szálasi fejét nem lopnák el, hanem mert félő, hogy a viaszfigura előtt fürtökben lógnának a szélsőjobbosok. A magyar viszonyokat, közbeszédet ma ők irányítják, tematizálják. A politika tett róla, hogy a mai magyar jelen túsza maradjon a múltnak. S túsza az intoleranciának. Egy Nobel-díjas indiai tudós unokája, maga is sokdiplomás kutató, mesélt Kölnben lesújtó magyarországi tapasztalatairól: egy konferencia után körülnézett a magyar fővárosban, s szinte mindenütt gyanakodva fogadták, egy vendéglőben ki sem szolgálták: cigánynak vélték. Többé nem kívánja felkeresni Budapestet. S a nyugat-európai sajtóban nagy visszhangja volt a meleg méltóság napján lezajlott erőszakos ellendemonstrációnak, melyhez hasonlót az Unió tagállamai közül legfeljebb Bukarestben tudnék elképzelni. Pedig az ilyen helyzetek kezelése egyszerű lenne: minden jelentős politikai tényező élesen el kell hogy ítélje, minden más megfontolást félretéve, s a rendfenntartók egy pillanatig se legyenek bizonytalanok a tekintetben, hogy mi a dolguk. De a politikum egy része csak maszatol, demokráciát emleget, a másik része pedig, bár névleg baloldali, képtelen felismerni, mit és hogyan kellene tenni. A mai magyar jelen túsza a múltnak, a politika pedig túsza a jelennek. Valaki ellopta a gondolkodó fejeket?
(2008/28)
A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:
Pusztai Péter rajza