Min­den­hon­nan érkez­nek az agyun­kat ter­helő in­formációk, s min­den­hon­nan az­zal a céllal, hogy azo­kat jól a fejünkbe véssék. El­in­du­lok ott­honról, óriásplakáto­kon reklámok, s gon­do­lom mi­lyen éle­seszűnek, le­leményes­nek kell len­nie a szövegírónak, hogy meg­fog­ja az em­be­re­ket. En­nek is meg­van a maga mes­te­re, fűzöm tovább a gon­do­lat­sort. Jó reklámmal el le­het adni min­dent. Nem kérünk belőlük, de ak­kor is kap­juk. Úton–útfélen, bármer­re nézek: ki­ra­ka­tok­ban, utca szélén, osz­lo­po­kon, busz­megállókban, aluljárókban, és min­den tömegközle­kedési eszközön. Jó, biz­to­san hagy­tam ki a fel­so­rolásból más he­lye­ket is. Nem is ez a lényeg igazán.

Sza­lad tovább a gon­do­la­tom, közben meg­gyorsítom lépte­im, hogy a zöldre váltó lámpánál átjut­has­sak az út túlol­dalára. Állok a busz­megállóban, s közben elnézek a ko­csi­sor fölött, nem látom-e a kék buszt va­la­hol. Megérke­zik alig egy perc múlva, tétovázom, hogy felszáll­jak-e rá, mi­vel ez min­den megállóban megáll, vagy megvárjam a gyor­sabb jára­tot. Döntök, és fellépek a lépcsőn. Mu­ta­tom a bérle­tet, leülök. Erős parfümil­la­tom van, arrébb húzódom, hogy ne za­var­ja a mel­let­tem ülő fi­a­tal hölgy orrát. Ne­kem tet­szik ez az il­lat, na de nem biz­tos, hogy másnak is. Za­var­ba jövök, s kényel­met­lenül érzem ma­gam. Le­het, hogy az én parfümöm ter­jeng az egész bu­szon. So­kan van­nak. Korán me­gyek munkába, sokáig uta­zom, másfél órát oda, s annyit vissza. Vissza­felé több időbe te­lik, mert ak­kor még vásáro­lok ha­za­felé. De haza nem kell annyi­ra si­et­ni, mint reg­gel, munkába. Min­dig tele van a busz. Em­be­rek­kel, akik dol­goz­ni men­nek. Csend van. Van, aki ilyen­kor bóbis­kol még, van, aki zenét hall­gat a te­le­fonján, van, aki ol­vas, s van, aki sem­mit sem csinál. Én sem. Csak nézek előre. És gon­dol­ko­dom. Álmos és fáradt em­be­rek, akik alig várják a hét végét. Azt nem reklámozzák, hogy so­kat kell alud­ni. Hogy fon­tos az alvásidő, és az alvás minősége. Jó, cik­kez­nek róla néha, de nin­cse­nek erről reklámok. És arról sincs, hogy le­gyen meg a lel­ki békéd, a nyu­gal­mad. Élel­met, italt, gyógy­szert, szóra­kozást, kirándulást kínálnak, de ami valóban élet­fon­tosságú, arról nem esik szó. Per­sze– mo­soly­gok ma­gam­ban– mert azt nem le­het pénz­zel meg­ven­ni.
Közben megérke­zek a végállomásra, ru­ti­no­san me­gyek át az úton a metróhoz. Ren­ge­teg em­ber. Itt már a haj­na­li órákban is zaj­lik az élet. Éjjel– nap­pa­li üzle­tek kínálják áru­i­kat, munkás em­be­rek áll­nak sor­ba kávéért, péksüteményért, szend­vicsért, s van­nak, akik a kis üvegcsében meg­ve­szik nap­indító al­ko­ho­los ita­lu­kat… Ki­nek mi tet­szik– gon­do­lom– annyi­ra színes a világ. Nem ítélke­zem. Le­szok­tam róla. Csak azt a követ­kez­tetést von­tam le, hogy min­den­ki­nek olyan a sor­sa, mint a gon­dol­kodása.
A metrónál épp gyüle­kez­nek a biz­tonsági őrök, ilyen­kor műszakváltás le­het, máskor csak egy– két em­ber szok­ta el­lenőriz­ni a je­gye­ket, bérle­te­ket. Hat előtt össze­verődnek. Csak egy pil­lantást ve­tek rájuk. Mint­ha a netről szed­tek vol­na le képet a migránsokról, csak ezek épp egyen­ruhában van­nak. Egyi­ken meg­akad a sze­mem. Ez lány vagy fiú?– pil­lan­tok rá kétked­ve, de miután másod­szor is ránézek, el­kap­ja te­kin­te­tem. Nem il­lik bámul­ni va­la­kit, in­tem le ma­gam. Nem mind­egy? Mit számít, hogy fiú vagy lány? Elgyötört képű mind. Tu­dom, nem fi­ze­tik meg őket, nem is várhat­nak ki­tud­ja­mit tőlük. Múlt­kor láttam egy biz­tonsági őrt a földön ülve, a jegyérvényesítő vas­osz­lop­nak dőlve, azt hit­tem elsőre, va­la­ki rosszul lett. El­ha­lad­va mel­let­te, láttam, hogy egyen­ru­ha van raj­ta, haja ősz és csap­zott. Te­le­fo­no­zott. Róla sem tud­tam eldönte­ni, hogy nő vagy férfi. De mi közöm hozzá? Nem is értem, mi ba­jom van velük. Min­den­ki végzi a dolgát. Sen­ki cipőjében nem járok, le­het, hogy alig aludt egy– két órát, és áll­nia kell ti­zen­kettőt… nem tu­dom.
Felszállok a metróra. Még van két perc az in­dulásig. Az sok idő, ez­alatt annyi­ra meg­tel­nek a ko­csik, hogy nem ma­rad ülőhely sem. Én a szélén sze­re­tek len­ni, mert így csak egyik felől ül va­la­ki mel­let­tem, s köze­lebb van az ajtó is. Szem­ben ve­lem egy fi­a­tal– és már megint nem tu­dom eldönte­ni a nemét, de mind­egy is… haja fes­tett, rövid, ruhája lányos, de attól fiú is le­het. Szisszen az ener­gia­ital, ahogy ki­bont­ja a do­boz fe­delét. Rémséges bűz árad belőle, meg­csap a sza­ga. Va­jon ezt miért isszák?– gon­do­lom, per­sze, mert reklámozzák. Aha… kislány ko­rom­ban érez­tem ilyen sza­got, az istálló mel­let­ti silógödörből áradt. Szép idők vol­tak… A metró megáll, az ajtó kinyílik s friss péksütemény il­la­ta kezd ter­jen­ge­ni a légben . Ez jó… de nem eszem ilye­ne­ket. Már ke­nye­ret se. Va­la­mi puf­fasztószer le­het bennük. Ha meg­eszem, tele van a ha­sam, s mégis éhes­nek érzem ma­gam. Hmmm– gon­dol­ko­dom– hogy le­het ez? Nem tu­dom, én aztán nem is­me­rem az össze­tevőket. Nem is kell ezen gon­dol­kod­ni. Megint át kell száll­nom a másik metróra. Az­zal hosszab­bat me­gyek. Leülök. Szem­ben ve­lem egy úr, én sen­kit se szok­tam fi­gyel­ni, csak elnézek válla fölött, s a sötét üve­gen tükröződik a mel­let­tem ülő képe. Legtöbben te­le­fo­noz­nak. Nem tu­dom, mi olyan érde­kes eb­ben a készülékben, de mi­vel so­kan csinálják, azt gon­do­lom, én nem va­gyok elég okos, nem értek sem­mit. Jó, el­fo­ga­dom a tényt, hogy sokszínű a világ. A mel­let­tem ülő köny­vet vesz elő, jézu­som, ez na­gyon vas­tag. Képes ci­pel­ni? Én ma még az esőernyőmet se tet­tem a táskába, hogy ke­ve­sebb le­gyen a súlya. Min­den ne­hezéktől sza­ba­du­lok. A fél li­te­res fla­ko­no­mat is ki­cseréltem három de­cis­re. Mégis nehéz a táskám. De mi közöm van hozzá? Biz­to­san jó könyv le­het. Besétál egy nő. Szó sze­rint. Szőke, hosszú hajú. Idős, van úgy hat­vanöt. Di­va­tos az öltözéke. Gon­do­lom, ő nem munkába megy. Leül, ol­dal­ra hajt­ja fejét, s le­huny­ja szemét. Valószínűleg álmos. De hova megy ilyen korán? Aztán jön egy csa­pat ide­gen. Han­go­san beszélget­nek. Cso­mag­ja­ik van­nak. Mel­let­tem üres a sor, leülnek, s közben csukódik az ajtó, el­in­dul a metró. Han­gos­kod­nak, szin­te za­var. A külföldi­ek min­dig han­gos­kod­nak, s tény­leg nem találok erre ma­gyaráza­tot. Fel akarják hívni mások fi­gyelmét? Va­jon én is így vi­sel­ke­dek külföldön? Mondják a ma­guk nyelvén a ma­gukét. Le­het­ne találgat­ni, hon­nan jöttek – de nem találga­tok. Leszáll­nak, s csend lesz. Én sem alud­tam ele­get, néha– néha el­kap va­la­mi bódu­lat, mi álom­ba rin­gat. Ezt az álla­po­tot úgy szok­tam el­mesélni ott­hon a párom­nak, hogy: érez­tem, le­esik a fe­jem a nya­kamról. De még a nap hátra van. Ko­rai len­ne. Megérke­zek, leszállok a metróról, fel a mozgólépcsőn. Állunk sor­ban. Szépen, ci­vi­lizáltan, hogy mel­lettünk ma­rad­jon hely, aki job­ban si­et­ne nálunk. Ki­csit hátra nézek fél szem­mel, mert legtöbbször én va­gyok a leg­utolsó. Van­nak mögöttem. A bejáratnál unott közömbösséggel áll egy őr, a másik ül, a korlátnak dőlve, egy kék műanyag­edényből eszik va­la­mit. Az aluljáróban már el­fog­lal­ta helyét az éne­kes em­ber. Szép hang­ja van, egy­szer ad­tam pénzt neki. Nem tu­dom, mi alapján döntik el, hogy az­nap ki fog­lal­ja el a he­lyet. Van­nak zenészek is, válta­koz­nak. Közben hal­lom a mély­hangú nőt, aki fo­lya­ma­to­san mond­ja szövegét, s közben újságot osz­to­gat: Jó reg­gelt, szép na­pot, köszönöm… Ked­ves. Ne­kem nem kell újság, csak el­me­gyek mel­let­te, s ránézek, mon­dom, jó reg­gelt. Nem nyújt felém újságot, tud­ja, hogy nem szok­tam vin­ni.
Ki­me­gyek az aluljáróból, várom, hogy zöldre vált­son a lámpa. Dübörgő ko­csik ro­han­nak végig. Még tíz per­cet gya­lo­gol­nom kell, de ak­kor végre bent le­szek mun­ka­he­lye­men. Min­den a szokásos, el­me­gyek egy kollégium előtt, a gond­nok söpröget, dol­go­zik. Látszik a munkája, szépen kar­ban­tart­ja az ud­vart és környe­zetét. Nem tu­dom, hányra jár dol­goz­ni. Az úton végig kísérnek a reklámtáblák. S mind­un­ta­lan azok­ra pil­lan­tok. Akik ezt a szakmát űzik, pon­to­san tudják, mi­lyen szögbe kell állítani azo­kat, hogy az em­ber ösztönösen rájuk nézzen – ha egy pil­la­nat­ra is. A sok megfáradt em­ber so­kasága jut eszem­be. Min­den­ki­nek kell le­gyen munkája, hogy pénze le­gyen élni, de hol ma­rad a pi­henőidő, hogy képes le­gyen munkába járni? Kel­le­ne egy plakát, tíz betűs leg­fel­jebb– hisz en­nek a normának is meg kell fe­lel­nie egy jó reklámnak– ami nem arra késztet, hogy ki­add a pénzt a zse­bedből, ha­nem arra, hogy aludj ele­get és jól, mert csak így bírod ki a hajtást a min­den­na­pok­ban. És le­gyen meg a lel­ki békéd, em­ber, ha azt aka­rod, hogy túlélő legyél.

Forrás: eirodalom.ro