Albert Csilla: Közöny Herceg

I. FELVONÁS, 3. jelenet

(London. Sir John palotája. Elegáns terem – az asztalon látszanak a nemrég elfogyasztott pazar vacsora romjai. Néhány, már kapatos férfi az asztalra borulva alszik, Charles D’Orleans az egyik széken ül, bort kortyol tűnődve. Időnként nők, férfiak futnak át nevetve a termen. Kergetőznek. Az egyik fiatal férfi nevetve elhasal, és ott is marad a földön. Aztán felnéz, egyenest Charles-ra.)

---

– Hú, de komoly vagy, édes bátyám!? Tán nem tetszik a mulatság?
Charles: Te mit gondolsz? Jó ételek, italok, szép nők, az én felszabadult, kergetőző unokaöcsém… Kell, hogy tetsszen, nem igaz?
Antoine: Kell bizony! És mért ne élveznéd? Én élvezem!
Charles: Azt látom. Nem sokat búslakodsz te itt Angliában… bár mi annál többet tettük miattad otthon…
Antoine (kedvetlenül feltápászkodik): Na, kibújt a szög a zsákból. Két napja, hogy Londonba érkeztél, s azóta érzem, hogy ferde szemmel nézel rám, pedig hát a kuzinod volnék, akivel évek óta nem találkoztál!
Charles: … és hogy vártam ezt a találkozást! (hangja meglágyul) Antoine, ha tudnád, mennyit gondoltam rád! Hogy készültem erre a viszontlátásra… hogy majd megerősítelek, biztatlak, hogy ne inogj meg hinni abban, hogy hazatérsz – velem együtt… De téged nem kell erősíteni…
Antoine (zekéjét igazítva, gombolva): Nem bizony… Mert aki nem remél, édes bátyám, hát az tényleg erős… De bárcsak gyenge lennék még, mint te… Sebezhető és bizakodó… (Az asztalon lévő pohárért nyúl, kiissza és megpaskolja a Herceg vállát): Majd megerősödsz te is, ne félj… (Indulna tovább, de Charles elkapja a karját.)
Charles D’Orleans: Én az vagyok, erős… erős a hitemben, és Isten eltölti majd újra reménnyel a te elcsüggedt lelkedet is.
Antoine: Hogy Isten? Ó, azt üzenem neki, ha esetleg találkoznál vele, hogy velem ne fáradjon, ha eddig nem tette… Pazarolja kegyeit az olyan buzgó lelkekre, mint amilyen te vagy. Én már megszoktam a kegyvesztettségét – nem tülekszem fényes trónusa felé. Olyan sokáig álltam az angol esőben, talán már meg sem szokná a szemem azt a fényességet… Amúgy pedig, Charles, nem az én lelkemet kellett volna reménykedéssel megtölteni, hanem a fogvatartóim zsebét arannyal.
Charles: De hiszen azt tettük, Antoine, azt tettük! Magad is tudod!… Mindhiába….
Antoine (újra leül, kicsit megcsendesedve): Igen tudom… Charles, de ha így van… miben bízol, mondd?…Túl nemes vad vagy… az ilyet nem engedi ki az erdeiből Henrik király. Persze, ki sem lövi… Jól tartja… .még azt is hagyja, hogy csatangoljon, kószáljon… csak épp az erdőn túl, azt nem… a szabadba, az övéi közé, azt nem…
Charles: Egyelőre, talán… de változik a széljárás….Készen kell állnod…
Antoine. Honnan veszed, hogy nem vagyok rá készen? Csak mert kergetőzöm, nevetek és ágyba viszek ma este egy angol lotyót?… Úgy véled, te jobban készen állsz?… Van valamilyen előírás a nagy készenállásra? Valami etikett?… Nem vagyok elég reménykedő?.. . És mi nem vagyok még?
Charles d’ Orleans: Éppen hogy arról van szó, ami vagy…te nagyon is … vidám vagy a helyzetedhez képest…
Antoine (tölt magának, újra, kis csönd után, megváltozott, komoly hangon): Charles, Charles, nézz meg jobban… Ismerj rám… Legalább te ismerj fel ebben az átkozott, idegen vidámságban…

(Hosszan nézik egymást, aztán összeborulnak, majd Antoine kibontakozik újra iszik.)

Antoine: Amikor ide kerültem, volt egy visszatérő kép, nem tudom, mért pont az… Anyád szép ujjait láttam, amint mutatja nekem, hová illesszem a magam ujjait a lanton… naponta többször felvillantak azok a vékony, kecses kis ujjak és bizsergett a tarkóm, mert annyira szerettem volna, ha megérintik… Aztán meghalt, anélkül, hogy láthattam volna őt újra…
Charles: Megbosszuljuk ezt is… Hogy nem lehettél ott. Én viszont ott voltam, Antoine, és tudom, mi volt az utolsó kívánsága… Hogy bosszuljuk meg legelőször is apám erőszakos halálát a burgundiakon.
Antoine (felállva, elkedvetlenedve): Túl sok már a bosszú, itt is, ott is… így sosem lesz vége… Én békét akarok, békét… Nem akarom mindig azt tapogatni, kezem ügyében van-e kardom.
Charles: Hát nincs is… Úgy látom, végleg lecsatoltad… Talán már vívni is elfelejtettél…
Antoine: Éppenséggel nem… de nagy örömömet nem leltem és ma sem lelem benne…. Charles… mi értelme ennek? Itt ülsz Londonban, iszod a vacak angol bort állandó, ámbár diszkrét őrizetben, és bosszúról beszélsz… Majd elvégzik azok, akiknek módjukban áll… például jó bátyánk, a Fattyú. Mindig is ő volt a legéletrevalóbb, és törvénytelen származása miatt nem ácsingóznak úgy rá az angol dögkeselyűk, mint ránk.
Charles:… Hát nem érted? Fogadalmat tettem anyámnak- én, nem a Fattyú! Alig bírható a gondolat, hogy nem tudom megtenni azt, amire csonttá soványodott karjaival belém kapaszkodva megesketett.
Antoine: Alig bírható… most még, Charles, most még… .De ki fogod bírni… meglátod. Meglátod, eljön az idő, amikor már nem találod olyan fontosnak ezt a sötét, szenvedélyes ígéretet, vagy ha mégis… hát akkor sem tehetsz semmit.
Charles: Hogy beszélhetsz ilyen közönyösen, Antoine? Anyámról van szó, a Te drága nénédről!
Antoine: Nem, ez nem róla szól. Róla az az érintés szólt, ahogy rátette az ujjaimat a lantra. Ez idegen emberekről szól, akiknek vérét akarod venni, mert vérét vették apádnak. Én – már megbocsáss – csendesebben gyászolom őt is, anyádat is. Mások nélkül. Nincs közöm a Félelemnélkülihez – hiába mártotta apádba a kardját. Ahhoz van közöm, ahogy apád odavezetett a kis pónihoz, amikor lovagolni tanultam… Mindennap gondolok rá – ez az én hűségem.
Charles: Én is emlékezem… emlékezem ezekre is… De nem felejthetem el a fogadalmat, amit tettem. És tudod, miért nem? Nem csupán azért, mert anyám valaha majd számon fogja kérni tőlem az égben, hanem mert ez… erőt ad… Ez megvéd attól, hogy … olyanná váljak, mint te.
Antoine (mosolyogva): Látom, intő példa lettem, bátyám, a szemedben. De hogy intő vagy követendő példa leszek-e Neked, azt nem tudhatod… Ám ragadd meg ezt az ígéretet, legyen ez az az ablak, amin át nézed, mikor tárulnak ki fogságod kapui. De ne lepődj meg nagyon, ha egy nap arra ébredsz, belefáradtál abba, hogy az ablakban állj készenlétben. Akkor… akkor majd elveted magad az ágyon, és a takaró melegében már nem vágysz másra, csak pihenésre és… ölelésre. És én ott leszek, esküszöm, ott leszek akkor, hogy megöleljelek.
Charles d’Orleans: Hátha kitartóbb leszek, mint gondolnád. Vagy nem tesz annyira próbára az idő. Vastagabb kapukat is kinyitottak már a csengő francia aranyak.
Antoine: És zárva tartottak a politikai meggondolások. Te, édes bátyám, velem együtt egy átkozott aduász vagy egy olyan kártyajátékban, ahol ráérnek besöpörni a nyereséget a játszó felek. Így aztán félre vagyunk téve – a kellőbb pillanatra. Hogy az mikor jön el:… Nos, ha szerencsénk van, megérjük…De ha már így esett, és játszadoznak velünk, jobb, ha nem vesszük olyan véresen komolyan.
Charles d’ Orleans: Hogyan vehetnem könnyedén azt, hogy fogoly vagyok, és nem teljesíthetem be mindazt, amire anyám kért a halálos ágyán? Mégis hogyan képzeled ezt? Hogyan törődhetnék bele abba, hogy játszadoznak velem?
Antoine: Charles! Azt hiszed, győzhetsz egy játékban, ahol kártyalap vagy és nem játékos? Jobb lesz, ha ezt belátod, és megfigyeled a szabályait. Csak így van esélyed rá, hogy egyszer laposztó leszel lap helyett.
Charles: Mert te már az vagy? Tán ismered a szabályokat, amik szerint játszani kell?
Antoine: Talán… A legelső mindenesetre ez: ne vedd túl komolyan sem azt, amit látsz, sem azt, amit hallasz. A második: tanulj meg blöffölni. A harmadik, légy türelmes – változik a lapjárás. Négy: addig is őrizd meg a hidegvéredet és tegyél meg mindent, hogy könnyebben múljon az idő. De mindenekelőtt, könyörgöm, ülj le a játékasztalhoz, ne álldogálj távozásra készen – mert az ajtó egyelőre zárva, és nagyon el fogsz fáradni az álldogálásban.
Charles: Vagy úgy belemerülök a játékba, hogy már nem is akarok felállni… Nem, nem muszáj, hogy tudjam – ez csak ideiglenes, és az ajtót kell figyelnem, az ajtót. Amit mondasz, az egyenlő azzal, hogy beletörődök abba: hosszú ideig ez lesz a sorsom. Ezt én nem hiszem, nem hihetem, és nem is lehetséges. Nem adhatom fel.
Antoine: Ugyan, Charles…hiszen már el is kezdted. Egész jól beszélsz már angolul… nemdebár? Együtt mulatozol az angol arisztokrácia színejavával, koccintasz velük, elbeszélgetsz velük – az anyanyelvükön! És szerintem nem ártana ma kipróbálnod végre, milyen egy angol nő szerelme.
Charles: Nem, erre egyelőre nem állok készen…
Antoine: No lám, egyelőre… Hát erről beszélek, Charles. Az „egyelőrék”-ről…..Lesz azokból majd „már” is… És hidd el : az angol nők is értik a dolgukat. Néhányan meglepő szavakat tudnak az ember fülébe súgni franciául… a legszebb pillanatokban. Csak tudnám, kiktől tanulják…
Charles:Talán tőled és a hozzád hasonlóktól…Mellesleg nekem itt nincsenek még szép pillanataim sem, nemhogy legszebbek…
Antoine (elvigyorodva, szedelőzködve) Hogy is mondtad? Egyelőre… Na, én viszont elszalasztom a magaméit, ha nem megyek…Charles… kérlek, hallgass rám: fogadd el, hogy nem tudod átúszni a tengert. Ám legyen: építs magadban hajót, ha muszáj, de csak magadban – kívülről azt lássák, hogy derűs beletörődéssel sétálsz az angol oldalon. Ne emészd fel az erődet a horizont hiábavaló fürkészésével. Hidd el – az idő a legnagyobb reményünk, de a legnagyobb ellenségünk is. Ha le akarod győzni, vesd bele magad az örömökbe, hogy könnyebben és gyorsabban teljen.. Ezzel nem árulsz el senkit és semmit.
Charles (kicsit elbizonytalanodva): Nem az árulásról van szó… hanem a megszokásról és felejtésről…
Antoine: Elfelejtheted-e valaha a tej ízét? Az orleans-i fák susogását? Ugyan, bátyám – ha nem gondolsz állandóan valamire, még nem jelenti azt, hogy elfelejtetted… Engem tán elfelejtettél csak azért, mert majd egy évtizede itt vagyok fogságban?
Charles: Én nem… én soha, de vannak mások…
Antoine (hirtelen, haragos türelmetlenséggel rándít egyet a zekéjén): Mások… kit érdekelnek? Az életben nem lesz dolgom velük, s az is kár, hogy valaha volt…
Charles: Túl könnyen ítélsz… vajon mit kellett volna tenniük a barátaidnak és a szerelmesednek?
Antoine: Miről beszélsz? A néhány nemesúrfiról meg a kisasszonyról, akik épp hogy leszálltak a biliről? Charles, 12 évesen kerültem ide! A barátságot és a szerelmet is itt tanultam meg.
Charles: Nos, nekem viszont franciák voltak a tanítóim… és nem áll szándékomban újakat keresni.
Antoine: Ki beszél itt szándékról? Édes bátyám, te túl naiv vagy – anyád nemhiába mondta ,hogy a kis ábrándos Charlie… Nem érdekel itt a te szándékod senkit. Nem vagy döntési helyzetben, vagyis… választhatsz, de csakis aközött, hogy megemészted a helyzeted, vagy az emészt fel téged.

(Kivágja az ajtót egy részeg angol úr).

Részeg úr: Anthony! Most akkor jössz? Suzie, a kis vörös már tüzel!
Antoine (a Herceghez hajolva): Egyszer majd mesélek… erről a Suzie-ről… (hirtelen elkedvetlenedve): Bár nem tudom, az mikor lesz. Úgy hordoznak minket várról várra, mint valami ereklyét… de azért remélem, hamarosan összetalálkozunk újra… Charles… (a hangja elcsuklik.)
Herceg: Igen, Antoine?
Antoine (suttogva): Ugye szörnyű ez az Anthony? Ugye, szörnyű?
Herceg: Nincs jelentősége, ennek tényleg nincs…
Antoine : Te sose szólíts így, sose!
Herceg : Nem foglak….Antoine, nyugodj meg.
Antoine (dühös kétségbeeséssel): A szentségit, nyugodt vagyok, nyugodt! (bátyja vállára borul): Ég áldjon… Charlie…

(Hirtelen kirohan, utána az angol úr)

---

Folytatjuk

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ