Nászta Katalin: Kései találkozás
Molnár Piroska és Jordán Tamás a Rózsavölgyi Szalonban
Alekszej Arbuzov darabja Kései találkozás címmel került bemutatásra a Rózsavölgyi Szalonban, 2019. június 4-én.
A szerző a szovjet irodalom jeles és népszerű drámaírója, akinek ez a műve Régimódi történet címet viselt a századforduló előtti színpadra állításokban. Én legalábbis így hallottam róla, így jegyeztem meg, hogy ez egy jól játszható, remek orosz szerző, az Irkutszki történet-tel is nagy sikereket tudhattak magukénak a műsorra tűző színházak. Ami soha nem megy ki divatból, nem évül el – azok az emberi kapcsolatokról szóló bensőséges történetek, aminek mesteri művelője Arbuzov.
A Kései találkozás két idős ember régimódi története. Vagy fordítva: ez a régimódi történet két öregedő ember kései találkozása, egymásra találása. A szerepek roppant hálásak, kiváló lehetőséget nyújtanak a színészi alakításra, a rendezőnek szinte semmi dolga – elég, ha meghallgatja őket és megbeszéli velük a történteket, amik a szöveg alatt húzódnak. Azt hiszem, az ilyen szerepek mindig úgy alakulnak, olyanokká válnak, mint a beléjük bújt színészek. Itt Jordán Tamást és Molnár Piroskát láthattuk, élvezhettük, szórakozhattunk rajtuk, együtt érezhettünk velük, és drukkolhattunk nekik. A szerepek nem igazán engednek semmiféle kritikát. Ahogyan azt sem lehet kritizálni, ki hogyan öregszik, milyen emberré válik az idők során, úgy itt sem kérhetjük számon egyikőjüktől sem, hogy miért voltak ilyenek, vagy olyanok. Olyanok voltak, mint a szerepek. Ők maguk voltak a szerepek. Ezért a színlapon fel sem tüntetik a szereplők nevét, csupán a színészekét. Az esemény itt játszódik, ma történik, körünkben.
Molnár Piroskát remek színésznek ismertem meg ebben az alakításában. Nyugodtan írhatom így, mert hódító, incselkedő, kacérkodó, de módfelett ízléses, mértéktartó humorral, játékkedvvel élt a színpadon, amitől a szakmabeli bennem leemelte fejéről a kalapot. Őszinte elismeréssel figyeltem átélését, játékfegyelmét, figyelmét és jó kedélyét, nem beszélve arról a varázslatról, amivel bemutatta nekünk az örök, öregedni soha meg nem tudó nőt, hajlékony játékos kézmozdulataival az örömtáncot járó asszonyt, akiben csak gyönyörködni lehet. „Még nincs száz éves”, ahogy a korát ismerteti az orvossal, aki viszont büszkén vágja ki a rezet a hetvenegy évével. Jordán Tamás pedig pont az a nagyon szerethető morózus öreg doktor, akivel szemben ellenállhatatlan incselkedő kényszer lesz úrrá az emberen, ha nőből van. Dünnyög, mint egy vénember, haragszik, mint egy vénember, kikel a sodrából és meghunyászkodik, kíváncsi lesz, és gyermekként zabálja a finom becsempészett sült csirkét, magas ívben tesz a diétára és a szigorú kórházi rendszabályra. Önfeledten mulat és nevet a nyári kertvendéglőben tett kiruccanásukon. Észre sem veszi, mikor habarodott bele a páciensébe.
A történetet Arbuzov nem zárja le, szeret befejezetlen véget alkalmazni darabjai során – a nézőkre bízva, meg a két szereplőre, mi lesz a sorsuk. Mert végezetül, legyen kommunista, szocialista, polgári a rendszer, a lényeg ugyanaz: te meg én, mi ketten hányadán állunk egymással.
Olyanok voltak, mint a szerepek… * A szerző felvétele
Jordán Tamás vágya, szeretete a polgári színház, társadalom, közeg iránt itt a Rózsavölgyi Szalonban látszik megvalósulni. Ahogy a vele készült interjúban mondja is: „Ez nekem egy nagyon dédelgetett, szeretett hely. Mindig is vágytam erre a miliőre. Nagyon szeretném, ha lenne Magyarországon ismét polgárság, mert az nincsen. Ez meg egy polgári miliőt élesztő, arra emlékeztető jelképes hely, és én ezt nagyon fontosnak tartom.”
Idő és felkészülés hiánya miatt csak Jordán Tamással beszélgettem, igen röviden. (A délelőtti fotóspróba és az esti sajtóbemutató közti szűk időt kellett felosztania több kíváncsi riporter között.)
Jordán Tamást ismeri az egész magyar színházi világ.
Rám nagy hatást gyakorolt a sok diákkal elmondatott Pilinszky Apokrif-jával Szombathelyen, évekkel korábban. Az Apokrif egy rendkívüli vers, de verset vezényelni ezer diákkal addig még nem hallottam. Elementáris erővel hatott.
Jordán Tamás neve már a kaposvári Színház múlt századi fénykorában is sokat emlegetett volt, a Nemzeti élére kerülése nagy ígéret, amit be is váltott, a Szombathelyre „bukása” megint csak egy lehetőséget jelentett új színház alapítására. Ilyen fordulatok tarkították életét, ami számára nehéz volt, abból a közönségnek csak haszna származott.
Nemcsak számtalan szerepet játszott, nemcsak rengeteg filmben szerepelt, nemcsak színházakat igazgatott és nemcsak rendezett. Dramatizált, sőt könyvet is írt. Számtalan kitüntetést tudhat magáénak.
*
– Olyan sok mindent csinált, – annyi energiája van, hogy csak tallózok lehetséges kérdéseim között, nincs is annyi idő, hogy végigbeszéljük. Azt olvasom, hogy szerette a geodéziát. Még mindig?
– Azért nem tudok erre válaszolni, mert eltelt ötven év és a geodézia olyan borzalmasan megváltozott a technika segítségével, hogy már nem tudok viszonyulni hozzá, nem tudom milyen a mai geodézia. Azt szerettem, amit akkor tanultam. Megváltozott a világ a komputerekkel.
– Színházi ember széltében-hosszában, tetőtől talpig. Minden módon belekóstolt… Hogy van ez? Minek érzi inkább magát a színházban?
– Éppen annak, ami van. Ha rendezek, rendezőnek, ha játszom színésznek, ha igazgatok, akkor annak, nem válnak el bennem ezek a dolgok.
– Elég sok buktató, hullámtörés volt az életében. Úgy néz ki messziről, hogy azért mindig talpra áll.
– Hát eddig… sikerült, le kell kopognom, remélem, ez a szerencse el fog kísérni engem.
– Szombathelyen nagyon megragadott engem az a kísérlete, amit diákokkal produkáltatott.
– Most a nagy versmondásra gondol?
– Igen, a közös versmondásra!
– Nem tudok róla, hogy azelőtt lett volna ilyesmi, nincs kizárva, de én találtam ki. Most már sokan utánozzák.
– Hogy jutott az eszébe? Megrázó élmény volt, annyira megrendített, amikor hallgattam a sok diákot egyszerre mondani ugyanazt a verset…
– Én nagyon szeretem a fiatalokat, jól tudok bánni velük, s amikor 2008 táján felkértek arra, hogy a Pilinszky Apokrifjából készül egy konferencia, a megnyitón pedig mondjam el a verset, abban a pillanatban az futott át a fejemen, hogy ezt ezer gyereknek kéne elmondania. Így kezdődött. Akkor ez megtörtént, és sikerült.
– Erdélyi felmenői is vannak.
– Dédapám származott onnan…
– Az erdélyiekkel milyen a viszonya?
– Az erdélyiekkel szoros kapcsolatom volt, a sepsiszentgyörgyi színházzal, Bocsárdival, aki rendezett is a Nemzetiben az én meghívásomra. Mi magunk is voltunk Sepsiszentgyörgyön. Marosvásárhelyről jött Bányai Kelemen Barna, onnan jött hozzánk Béres Attila is. Játszottuk Székely Csaba Vitéz Mihály c. darabját. Szőcs Géza verseit annak idején sokat mondtam, még a kilencvenes években.
– Azt olvastam, nem szereti a szinkront. Így van?
– Ez így nem teljesen igaz. Miután nem tudom művelni, nem tudom szeretni. Lehet, hogy szeretném, ha tudnék szinkronizálni.
– Nem tudja?
– Nem, mert sose kaptam úgy feladatot, hogy megtanulhattam volna. Annak idején rettenetesen rosszul beszéltem, magától értetődő módon engem soha nem hívtak a szinkronba. Ez egy külön szakma, a szinkronizálás, én nagyon becsülöm őket. Nem az van, hogy nem szeretem. Nem művelem.
– A Rózsavölgyi Szalon léte mit jelent Önnek?
– 2012 óta, akkor alakult a Rózsavölgyi, itt vagyok. Utána kellene számolni, de most is öt darabban játszom. Ez azt jelenti, hogy hetente kétszer-háromszor itt vagyok. Ez nekem egy nagyon dédelgetett, szeretett hely. Mindig is vágytam erre a miliőre. Nagyon szeretném, ha lenne Magyarországon ismét polgárság, mert az nincsen. Ez meg egy polgári miliőt élesztő, arra emlékeztető jelképes hely, és én ezt nagyon fontosnak tartom.
– Hogy érezte magát ma délelőtt?
– Jól. Az ilyen fényképező próbákhoz már hozzászoktunk. Sándor Pál rendező nem volt elégedett, de hát mi tudjuk, mi a szerepe egy fotóspróbának. Ez nem olyan, mint az előadás, nincsen olyan hangulat, nem jön létre az áramkör. Viszont azt is meg kell érteni, hogy az ilyenre szükség van.
– Nagyon bátor embernek látom, ahogy az életéről olvastam. Örökös újrakezdő.
– Sokat kezdek elölről…
– Vagy nyughatatlan? Vagy szerelmes típus?
– Ez a sok csere, változás az életemben olyan csalóka. Mindig azt vetik a szememre, vagy megjegyzik, hogyan is lehet így, itt is feleség, meg ott is gyerekek… De ha hozzáteszem, hogy az első kapcsolatom a feleségemmel hét évig tartott, a második kapcsolatom Lázár Katival az 19 évig, utána Pap Krisztával, Benedek fiam anyjával huszonkét évig. Két évtizedes kapcsolatok. Tulajdonképpen nem lehet azt mondani rólam, hogy csapodár lennék.
– Szombathelyen most hogy érzi magát?
– Jól. Van még másfél évem, akkor lejár a mandátumom. Szeretek ott lenni. Ott vagyok most már 12 éve.
– Melyek voltak a legizgalmasabb, legnehezebb fordulópontok az életében? Kaposvárra gondolok, aztán a Nemzeti Színházra, hogy elkerült onnan igazgatóként.
– A szerencse mindig mellettem állt. Fergetegesen jól éreztem magam mindenhol, annyira, hogy nem is szívesen hasonlítom ezeket össze. Az egyetemi színpad 10 évével kezdődött. Az azért volt csodálatos, mert remek hely volt, az értelmiség találkozóhelye, és azért is szép az az időszak, mert akkor lettem huszonéves, azt úgyse felejti el az ember. A 25. Színház nagyon jó időben ért, ott eltöltöttem szintén tíz évet, aztán következett a kaposvári időszak, amiről csak felsőfokon lehet beszélni. Sokan őrzik még az emlékét annak a legendás időnek. Aztán jött a Nemzeti Színház vezetése, majd a Szombathelyi Színház. Minden állomásnak megvolt az életkoromhoz passzoló szerepe.
– Kevesen dicsekedhetnek ilyen változatosan szép pályával.
– Szép pálya, igen…
– Sok barátja van?
– Jól kell tudni definiálni a barátság fogalmát. Rengeteg jó ismerősöm van, akik közel állnak hozzám, de ha a barátságot úgy gondoljuk, ahogy az ortodox módon elvárható, akkor testi-lelki jó barátság, az kevés van.
– És ellenség?
– Biztos van… csak hátulról céloznak.
– Izgul, mikor fellép a színpadra?
– Semmit se.
– Semmit se? Azt mondják, nem jó egy színésznek, ha nincs lámpaláza…
– Honnan tudja, aki ezt mondja? Annak jó, aki összetöri kezét-lábát és azt sem tudja, mit kell mondania?
– Van olyan szerepe, amit igen nagyon szeretett?
– Kevés van. De rengeteg jó szerepem volt. Amit a legeslegjobban szeretek, az az én önálló estem.
– József Attila…?
– Nem, a Széllel szembe címmel játszott stand up estem, ami itt megy a Rózsavölgyi Szalonban, azt nagyon szeretem. De a József Attilákat is szeretem.
– És miért írt?
– Külső fölkérésre. Nekem eszem ágában nem volt könyvet írni. A már megszűnt Alexandra vezetője, Matyi Dezső fölhívott, hogy szeretné az kiadó, ha lenne rólam egy könyv. Próbáltunk szerzőt keresni, újságírót, de nagyon rövid volt a kiszabott határidő. Áprilisban szólt és június végére kérték a könyvet, de így senki nem vállalta. És akkor arra gondoltam, hogy megpróbálom.
.:. És így jelent meg a Hátrametszés. Az életem – tétre, helyre, befutóra (Jordán Tamás, 2016. Alexandra).
Pusztai Péter rajza