– Mondd csak, most éppen mit körmölsz arra a lapra ?
– Azt, hogy bosszankodom.
– És ha nem tennéd ezt?
– Akkor egyébről írnék, mert gondolatban mindig foglalkoztat valami: egy hirtelen derű, nyugtalanság, fáradtság, öröm, kétségek vagy fájdalmak…
– Szóval te mindent megosztasz azzal a papírral…..
– Igen, valahogy úgy, mint mikor összegyűjtöd a források vizét és csatornákon rávezeted a szikkadt földekre, ahol kikelnek a magvak és csodálatos virágokká növekednek.
– Na ne mondd! Tényleg ezt hiszed magadról?
– Nem csak hiszem, de teszem is. Amikor mások például dühösek, akkor kiabálnak, szitkozódnak, esetleg valamiket földhöz is vagdosnak. Én ilyenkor csak írok: szavakba csöpögtetem a haragomat, melyek fokozatosan mondatokká állnak össze s végül azt veszem észre, hogy az egész feszültségem ott kacskaringózik a papirlapon.
– De mi értelme ennek az egésznek? Kinek használsz a folyamatos firkáiddal?
– Olyan ez, mintha a szobrásztól azt kérdeznéd, hogy mi haszna van a köztérre állított szobrának, mely történetesen egy felszálló sirályt ábrázol. Ő a mozdulatot örökítette meg az anyagban, én pedig az éppen felvillanó érzelmet, feszültséget vagy mámort mentem át az örökkévalóságba. Úgy is mondhatnám, hogy szavakból állítok szobrot. a rajtam átsuhanó pillanatnak.