Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (75)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Oláh Sándor: Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön, 1940–1989

(Pro-Print Könyvkiadó, 2008, Műszaki szerkesztő: Botár Emőke)

A pisai ferde torony árnyékából bizonyosan jobban ki lehet látni az időre, a történelemre. Carlo Ginsburg (1939), a város egyetemének tanára mindenesetre olyan világhírű történésznek számít, aki a maga mikrohistóriai módszertanával egyértelműen rámutatott arra, hogy az egyén életének a vizsgálata hogyan segíthet hozzá a nagy történelmi összefüggések jobb megértéséhez. A Székelyföldön alighanem ugyanezt vallja Oláh Sándor (1954) is, megtoldva még a települések, a kisebb térségek és közösségek vizsgálatával. Amíg azonban Ginsburg leginkább a régvolt századokkal foglalkozik, addig Oláh Sándor a huszadikat veszi szemügyre és annak is azokat az évtizedeit, amelyeket csak nagyvonalakban, ha úgy tetszik, közhelyekben ismerünk, olykor nemzeti-ideológiai szempontok alapján előtérbe helyezve mindazt, ami napjaink számára tetszetős és nem beszélve arról, ami éppen ennek az ellenkezője. “ Ki gondolná, hogy az olyan gazdasági kényszereket, mint a hatósági áron történt termény állami begyűjtést, a termelési versenyeket, az ipari növények kötelező termeltetését nem a szocializmus hajnalán, a kollektívizálás időszakában találták ki a Román Népköztársaságban, hanem alkalmazták ezeket már a központosító magyar állam kereteiben is, a hadigazdálkodás idején? “ – írja ennek a számos tekintetben mítoszromboló könyvének a bevezetőjében a szerző, amelynek legtöbb tanulmánya ugyancsak gazdag forrásmunkák alapján mutat rá arra, hogy a különböző természetű hatalmi beavatkozások milyen következményekkel jártak székelyföldi települési-, intézményi-, családi- és egyéni szinteken. Akárcsak Oláh Sándor más könyvei – és akad belőlük szép számmal – ez a kötet is tárgyilagos szembenézés a közelmúltnak azzal a valóságával, amelyből kiderül: nincs új a Nap alatt. A jelszó nyomán – Székelyföld gazdasági felzárkoztatása, a munkaerő itthon tartása – történt itt már majdnem minden, amiről napjainkban is oly sokat beszélünk, és az lenne a legkézenfekvőbb, ha nem kezdenénk mindig mindent előlről, hanem legalább rápillantanánk mindarra, ami megtörtént, aminek következményei megismerhetők. A romániai rendszerváltás lehetővé tette, hogy az újra teret nyert társadalomkutatás az élet legkülönbözőbb területeire kiterjessze a vizsgálódásait, olyan könyvek tucatjai jelentek meg, amelyek tudományos módszerek alapján, bármiféle handabandázás nélkül beszélnek adott helyzetekről, a tapasztaltaknak a fényében olykor megjelölve a kitörési lehetőségeket is. Mindezekből nyilvánvalóan lehetne olyan stratégiákat megfogalmazni, akár több változatban is, amelyek a döntéshozók asztalára kerülnek. Ha nem vagyunk restek a munkához, ha nem elégszünk meg azzal a néhány, unos-untig ismételgetett politikai közhellyel, amelyek a könnyebb megoldást, a politikai pótcselekvést keresik. Úgy tűnik, miközben az egyének élik a maguk változatos, mikrohistóriai életét, ezek csupán az egy helyben topogáshoz elegendőek.


Kedvezmények és konfliktusok kora

Összefoglalás

1940-1944 között az erdélyi területek és a trianoni Magyarország közötti fejlődésbeli különbségeket a kormányzatok változatos támogatási formákkal, segélyezésekkel igyekeztek kiegyenlíteni. Ezen akciók összességét modernizációs törekvésként értelmezzük, dolgozatunkban arra tettünk kísérletet, hogy a folyamat konkrét formáit áttekintsük és az érintett társadalmi szereplők viszonyulásait, a folyamatot kísérő ideológiákat elemezzük két székelyföldi megye – Csík és Udvarhely – példáján. Modernizáción az elmaradott országrész felemelésére kezdeményezett akciók összességéből álló komplex felzárkóztatási folyamatot értjük. Az Erdélybe irányuló konkrét fejlesztési formák eldöntésénél és kivitelezésénél, kormányzati szinten összetett szempontrendszer működött. Figyelembe vették az erdélyi szükségleteket, igényeket, alkalmazták a korábbi évtizedek magyarországi tapasztalatait, érvényesültek – a hadigazdálkodás körülményei között – a centralizált, bürokratikus állam gazdaság- és társadalomszervező szempontjai.
Az erdélyi elit – és az Erdélyből származó közszereplők – politikai és közéleti diskurzusainak fókuszában a „visszatért” terület társadalmi, gazdasági felemelésének sürgetése állt. A közéleti fórumokon megszólalók az országrészek közötti fejlettségi különbségek kiegyenlítését az állam feladatának tekintették. A közhangulatnak ezt az elvárását a Teleki-kormány azonnal beinduló bőkezű támogatáspolitikája is megerősítette, illetve eleve generálta is. A miniszterelnök Erdély-politikájában „nem volt olyan összeg, amit ne utalt volna ki szemrebbenés nélkül a terület infrastrukturális, szociális hálózatának fejlesztésére […] a kormány első számú belpolitikai célja, megelőzve minden mást (zsidókérdés, földreform, szociális törvénykezés) Észak-Erdély reintegrálása volt.”*A kormányzati segélyezések célterületeinek megállapítása, támogatási javaslatok felterjesztése a központi fórumokhoz, a támogatások célba juttatása állami és társadalmi intézmények közvetítésével történt. A trianoni területen lévő gazdasági, szociálpolitikai, közigazgatási intézmények hatáskörének az erdélyi területekre való kiterjesztése mellett a fejlesztési akciók lebonyolításában az erdélyi társadalmi intézmények is részt vettek. A négy év alatt az erdélyi társadalmi intézmények fejlesztése, új intézmények létrehozása, az intézményekben dolgozók szakmai felkészültségének javítása is része volt a modernizációs törekvéseknek.
A székelyföldi társadalom tradicionális, premodern jellege mellett is differenciált, foglalkozási és érdekcsoportokra tagolódó alakzat volt, ennélfogva viszonya a kormányzat modernizációs törekvéseihez igen eltérő és néha ellentmondásos volt. A négy székely megyében a mezőgazdasági foglalkoztatottak arányának átlaga meghaladta a 70%-ot. E foglalkozásszerkezetből az is következett, hogy a kormányzatok a legnagyobb figyelmet a mezőgazdaságból élők támogatására, az agrártermelés színvonalának emelésére fordították. Az erdélyi mezőgazdaság helyzetét és a tennivalókat az agrárszakemberek a trianoni terület mezőgazdaság-irányítási tapasztalatainak perspektívájából elemezték, határozták meg az elvégzendő feladatokat. Az erdélyi közgondolkodásban az állami beavatkozást a mezőgazdaság korszerűsítésébe elfogadott és kívánatos intézkedésként értették: a legfontosabb modernizáló tényezőnek az államot tekintették. A közszereplők uralkodó diskurzusában (elsősorban a sajtóanyagokban) az állam megszemélyesített entitás: általában mint megértő, jóságos, adományozó fél jelenik meg, akivel szemben a támogatottaknak hálásaknak, engedelmeseknek kell lenniük.
A Székelyföld felemelését szorgalmazó elképzelések, tervek ideológiai megalapozásánál többféle érvelési mód fonódott egybe. Akár egyazon politikai nyilatkozatban, programbeszédben, újságcikkben is megjelenhettek. Egyik leggyakoribb diskurzustípus volt a történelmi jóvátételt jogosultságokkal való érvelés. Eszerint az első világháború előtti liberális kormányok bűnösen elhanyagolták a Székelyföld fejlesztését, ez a mulasztás az egyik fő oka az elmaradottságnak, ezt kell pótolnia a magyar államnak.
A fejlesztő, támogató akciók elfogadásának és elvárásának másik motivációja a sérelmi érvelés, a szenvedésideológia: ennek lényege, hogy „mi székelyföldiek megérdemeljük az állami támogatásokat, mert 22 évig nemzeti és társadalmi elnyomásban éltünk, ezért kárpótlás jár.” Ide tartozott az az elvárás, hogy az állam biztosítson munkahelyet a kisebbségi időkben állás nélkül tengődő volt kishivatalnokoknak, alkalmazottaknak, függetlenül szakmai felkészültségüktől.
A harmadik diskurzustípus a nemzeti érdekkel való érvelés volt: azért kell fejleszteni a Székelyföldet, mert a székelység a magyarság legkeletibb törzse, védelmi funkciót lát el, nemzeti érdek, hogy helyben maradjon, gyarapodjon, alkalmas legyen telepítésre is. Ebben az ideológiában gyakran megjelenik a székely fajmítosz (pl. a székely „gyönyörű, fajilag, vérségileg talán a legtisztább magyar vércsoport”).**
A kormányzati támogatásokat kísérő elismerő, hálálkodó diskurzusba olykor – a méltánytalannak tartott forráselosztások kapcsán – elégedetlenkedő hangok is keveredtek. Volt azonban egy másik diskurzustípus is Erdélyben, amely a megnagyobbodott országban az állam és a társadalmi szervezetek viszonyát kritikusan szemlélte, bírálóan viszonyult az állami intézmények kiterjesztett hatásköréhez és a társadalmi szervezetek önállóságának szükségességét hangsúlyozta. A négy év alatt ez a vita rejtetten végig jelen volt a közéletben. Az erdélyieknek gyakran szoros és kényelmetlen volt az állami gyámkodás. A lokális autonómia, a saját ügyek önálló intézésének igénye vidéki társadalmi ideálok, eleven eszmék maradtak a „visszatért” Észak-Erdélyben. Az állam és társadalom viszonyában a centralisztikus irányítás és az önállóság, a szokásjog gyakorlásának igénye közötti konfliktus legélesebben az erőforrások (erdő, föld) fölötti rendelkezési jogosultságok körül bontakozott ki. A sajtóban, közéleti fórumokon, politikai, társadalmi szervezetekben folyó vitában a felszín alatt a társadalmi szolidaritás alapeszméje alapján működő gazdasági tevékenységek – pl. a szövetkezetek és a közbirtokosságok működése – és a kapitalista érdekek, szabadpiaci viszonyok konfliktusáról volt szó.
Az állam – társadalom kapcsolat aszimmetrikus erőviszonyai tükröződtek a sajtóban gyakran megjelenő vidék – centrum problémában is. A Budapest mellett nem érvényesülő magyar vidéken élő vékony elitréteg, a nyilvánosságban identitáskompenzáló, önvédelmi gesztusokat konstruált. Ilyenek voltak azok a művelődési események, amelyekhez kapcsolható volt a centrum – vidék társadalmi, kulturális egyenlőtlenségeit elutasító ideológia.
A visszacsatolás után új jelenség volt a székelyföldi helyi társadalmak szintjén az anyaországból érkezett „ejtőernyősök” és a „bennszülöttek” közötti feszültség. Ennek a viszonynak a társadalmi alapja az volt, hogy az „ejtőernyős” általában állami alkalmazott volt, biztos jövedelmet jelentő állásba érkezett, miközben a helyiek közül sokan alkalmazás nélkül tengődtek. A bürokratikus állami intézmények hatáskörének kiterjesztésével, az irányítási és felügyeleti szerepkörök, szakterületek elfoglalásával az erdélyi társadalmi szervezetek szerepe összezsugorodott, következésképp az erdélyi magyar értelmiség veszített korábbi befolyásából, közéleti súlyából. Az erdélyi és a trianoni területről érkező hivatalnokok, értelmiségiek közötti társadalmi feszültségek az eltérő kulturális szokások és gyakorlatok reprezentációiban – például a „cím és rangkórság” néven ismert jelenségben – csúcsosodtak ki. A kulturális formák fölötti konfliktus mögött az identitások versenyét láthatjuk.
1940 őszén, a 2. bécsi döntést követő erdélyi bevonulást fogadó öröm és eufória gyorsan elült, amikor a két országrész „egybehangolása” keretében megkezdődött a trianoni területen érvényes törvények, adózási szabályok kiterjesztése, az árviszonyok átalakítása. Az állam-társadalom kölcsönviszonyában, illetve a társadalmi csoportok közötti és csoportokon belüli kapcsolatokban az eufóriát hamarosan konfliktusok, feszültségek követték. Dolgozatunkban az államhoz fűződő függőségi kapcsolatok szempontjából két markánsan elkülönülő társadalmi réteg viszonyulásmódjait próbáltuk bemutatni: a közvélemény-formáló elit, közéleti fórumokon megszólaló értelmiségiek, állami adminisztrációban dolgozó hivatalnokok, kispolgári foglalkozásúak és a termelésből élők differenciált rétegének viszonyulásait. Az előbbi társadalmi csoport szoros egzisztenciális függőségben élt az állammal, szimbolikus magatartásmódokkal és nyelvi eszközökkel fejezte ki az állami akciókhoz, beavatkozási formákhoz való viszonyát: azonosulását vagy elhatárolódását. Beállítódásait próbálta kiterjeszteni, elfogadtatni más társadalmi csoportokkal.
A hivatalnokok – és más állami alkalmazottak – állammal szembeni viszonyulásától gyökeresen különbözött a termelői csoportok állammal szembeni viszonya. E csoportok gazdasági önállóságába a hadban álló magyar állam az adózási szabályok változtatásával, a terményárak, munkabérek szabályozásával, terményelvonással, termelési kényszerek bevezetésével avatkozott be. A visszacsatolás utáni első időszakban a legtöbb panaszt az új adózási szabályok bevezetése okozta. A merev, centralizált állami irányítás nem volt tekintettel a termelési feltételek regionális különbségeire, a mostohább székelyföldi természeti körülményekre.
Az új adózási szabályok mellett a másik állami beavatkozási forma a termelési viszonyokba a mezőgazdasági ár- és bérszabályozás volt. A munkabérek megállapításánál az adminisztratív rendelkezések nem álltak összhangban a hagyományosan kialakult regionális cserefeltételekkel. Alkalmazásuk megzavarta, feszültségekkel terhelte az egyazon településen belüli foglalkozási csoportok közötti társadalmi kapcsolatokat. Az állami árszabályozás kiterjedt a kisgazdaságok terményeire, állati termékeire. A hatósági árszabályozás bevezetése után azonnal kialakult a kettős árrendszer. A parasztok ellenálltak, a piacokon hiány jelentkezett.
Azok a termelők, akik a hatósági árakat figyelmen kívül hagyva a helyi piacokon szabad árakon próbálták terményeiket értékesíteni, hatósági szemszögből a törvények ellen vétő, „árdrágító” bűnösöknek, ügyfeleik pedig bűnrészeseknek minősültek. Az állam és a termelő társadalom viszonyában a társadalmi csoportok állammal szembeni bizalmatlanságát jelzi a hatalmi kezdeményezésekkel szembeni passzivitás is. Az elit bírálóan, egyértelmű elutasítással viszonyult más társadalmi csoportok minden olyan megnyilvánulásával szemben, amely a jótékony állam intézkedéseit nem méltányolta, sőt olykor ellenszegült. Elítélte, ostorozta a falusi gazdálkodók szembeszegülését a Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszerrel, a hatósági árak mellőzését a szabad piacon, a magas adók és iparcikkárak elleni panaszokat.
Végezetül feltehető kérdés: miként kell értékelnünk az állam által támogatott modernizációs kísérletek eredményeit, hatásait? Úgy vélem ebben a kérdésben eltérő helyzetű társadalmi csoportok tapasztalatairól beszélhetünk. Az állami támogatásokból részesülő legszélesebb társadalmi csoport a falusi tehetősebb gazdaréteg volt, amely meg tudta fizetni a kedvezményes (gép-, állat-, vetőmag- stb.) juttatásokból a rá eső részt. Ez a társadalmi csoport sem fogadta teljes nyitottsággal az állami támogatásokat. Voltak falvak, ahol egy-egy új kezdeményezés kedvezőbb feltételrendszerre talált, mint másutt és beépült a gazdálkodási gyakorlatba. Az állami kezdeményezések olyannyira sikeresek lehettek, hogy a gazdák később az állami támogatások megszűnte után, önerőből is megvalósították az először felülről érkezett újítást. Ilyen állami kezdeményezés volt például a takarmánytároláshoz hasznos silók építése, ilyen építmények a falusi gazdaságokban a későbbi évtizedekben teljes önköltséggel is létesültek. Más esetekben a gazdák elzárkóztak, nem fogadták el a modernebb eszközöket, módszereket, technológiai újításokat (pl. volt olyan falu, ahol egyetlen gazda sem került, aki megengedte volna, hogy udvarán ingyenesen minta-trágyatelepet építtessen az állam). De nemcsak a gazdálkodók csoportja, a szegényes kisiparos, kereskedői réteg sem fogadta a támogatásokat teljes nyitottsággal: a korabeli szakértők véleménye szerint nem élt kellő mértékben a kínálkozó hitellehetőségekkel.
Kutatásaink végcélját a modernizációs kísérletek hatásainak megértésére korlátozva, a személyes, ún. szubjektív dokumentumok használata esetünkben nélkülözhetetlen eszköz. A korszak társadalmi szereplőinek sokféle tapasztalatát ma az emlékezet tartós emléknyomai őrzik. Az emlékezők egymástól függetlenül, személyes percepcióik, diszpozícióik és eltérő utótapasztalataik függvényében idézik fel a korszak történéseiről konstruált emlé keiket. Az interjúrészletek tartalmi szempontból jól észrevehető módon erősítik egymást.
A korszakot átélt idős emberekkel készült mélyinterjúk*** tartalmi elemzéséből kiderül, hogy az emlékezők szerint az 1940–44 közötti időszak – a háborús évek ellenére – egy ígéretes fejlődési lehetőséget biztosított, sok hasznos és eredményes gazdasági kezdeményezéssel, melyeket megszakított a történelem. Az egyik interjúalany szerint „egy háborúban levő ország, mint Magyarország akkor, erőn felül teljesített abban az időben. Mezőgazdaságban is, és mindenben. A gabonatárolók, s a sok ONCsA-telep, s azok az utak…” Ezzel a véleménnyel lehet vitatkozni, kérdés, hogy milyen ellenkező véleménynek, ténymegállapításnak lehet magasabb ontológiai státusza? Úgy gondoljuk, hogy a négy év alatt megvalósult komplex támogatáspolitika nem változtathatott lényegesen a felemelni kívánt terület társadalmi, gazdasági helyzetén. Ennek legfőbb akadálya a hadigazdálkodás elvonási kényszerei mellett az idő rövidsége volt. A századforduló előtt (1897-ben) kezdeményezel kárpátaljai hegyvidéki segélyakció – ahol a támogatások konkrét formái nagyjából ugyanazok voltak, mint a vizsgált korszakban a Székelyföldön – az akkori konszolidáltabb társadalmi, politikai viszonyok között csak jó tíz év múlva hozta meg gyümölcseit.****” A Székelyföldnek ennyi időt nem adott a történelem.


*Ablonczy Balázs: Teleki Pál nemzetről és társadalomról – visszacsatolások előtt és után. In: Nemzet a társadalomban. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2004. 165-166 p.
**Csiki Néplap 1942. július 15.
***12 interjú készült Csík és Udvarhely megye különböző falvaiban.
****Takács Imre: Magyarország földművelésügyi közigazgatása az Osztrák–magyar Monarchia korában 1867-1918. 33.


A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei

2019. június 8.

Szóljon hozzá!