Apám dorgál, nem vár, a forró kövön valaki jár,
Anyám haja hűvös fűzfa, betakar, zokog a nyár.
Szeme kéklő égbe merült vadkacsa, még vigasztal,
Kemencés éjben, égő fészerben, a dal marasztal.

Fehér vetésben, a szája esti mesét suttogó,
Öle bárka, fűzfabarka, csillag közti űrhajó.
Álma magas, mint az ígéret földje hitetlennek,
Hegyek bércén, szíve mélyén, az őseim ébrednek.

Üvöltő lármafák vágya, a béke őrangyala,
Felhőszárnyon, végső bársony, célkereszt a homloka.
Sziklatömbök földre hullnak, kőkeresztté hasadnak,
Résekben felejtett szitakötők, kék dalra gyúlnak.

Száguldó hintók, álmot bodorítók, tülekednek,
Aranybetűk kirepülnek, égboltra települnek.
Imbolyognak, integetnek, a felhők közé szállnak,
Imakönyvét tépik a kipenderült szivárványnak.

Fecskék, repülő hangjegyek, bölcsőm fölött röpködnek,
Villanydrótok, gondolatok szikráznak, szénné égnek.
Anyám dorgál, nem vár, a forró kövön valaki jár,
Apám karja megölel, betakar, és zokog a nyár.

(Bukarest, 2016. május 9.)

1. Herkel László:
   2019. december 24. 15:34

   Csodálatosan megrázó, felkavaró vers, melyben
   József Attilához hasonlóan történelmi és földrajzi
   képekből áll össze és mélyül el a portré. Gratulálok.

2. Szente B. Levente:
   2019. december 25. 11:08

   Kedves barátom!

   Gratulálok.
   Most, hogy pár napja temettük el drága édesanyánkat, jobban átérzem… látom azokat is, kikhez beszélek.
   Köszönöm szépen.

   Üdvözlettel,