A hajnali ébredés után felült az ágyban, s megfésülte őszülő, hosszú haját, hátra simította tenyerével, aztán gyors mozdulatokkal befonta, kontyba tekerte tarkóján, s hajtűvel jó erősen rögzítette. Aztán felkelt, magára vette az ujjatlan nyári ruhát, s miközben elvette az üres vedret, másik kezével begombolkozott. A kerekes kútból kihúzta a vizet ügyes mozdulatokkal tekerte a hajtókart, s másik kezével igazgatta a láncot, s meg-megnyikordult a szerkezet. Aztán behajolt, kiemelte a vedret s az ivóvizes zománcos vederbe átöntötte. Kint volt a mosdótál az udvaron, felét belelöttyintette, s a többit bevitte a házba. Visszament, jól szembe locsolta magát, s a kezét is megmosta istenesen. Azután megterített. Szép, fehér abroszt vett elő, mondta is, hogy ezt csak akkor használja, ha vendégek érkeznek. Túrót, szalonnát, házi kenyeret vett elő, mondta, szeljek belőle, amíg kiszalad a kertbe zöldhagymáért.
– Olyan jól megázott a föld ettől az éjjeli esőtől, gyorsan kigyomlálom az ágyásokat, s kicsit felkapálom, aztán jövök- szólt, miközben az utolsó falatokat nyelte.
Testes, erős asszony. Régen azt mondták: minél nagyobb darab valaki, annál jobban bírja a munkát. Nyilván, büszke is volt magára, termetére. Igencsak akadt volna udvarlója, miután megözvegyült, de neki nem kellett másik ember. Gondoltam, Ilonka nem törődik a súlyával, nem érdeklik a fogyókúrás receptek, és nem is szeretne sovány lenni. Elmosolyodok, amikor eszembe jut az edzőterem és a szolárium.
Közben elmegyek tejért egy utcával arrébb, s ahogy battyogok a sáros úton visszafelé, messziről észreveszem Ilonkát a kapuban.
– Vártalak már – kiáltja messziről. Intek egyet válaszként, s közben kerülgetem a pocsolyákat.
– De nagy a sár itt…
– Itt mindig az volt, régen gólyalábbal jártak iskolába- nevetett, s égszínkék szemében felcsillant az emlékek szikrája- Mesélte apám… –  tette hozzá- azóta is ilyen az utca, itt már nem törődik senki semmivel- villany se volt, s még a petróleumlámpát is akkor égettük, amikor nagyon kellett.
Abban az időben máshogy volt!- legyint az asszony, s még a fejét is hetykén tartja oldalra, fél szemmel közben rám sandít, lesi a válaszomat. Csak hogy én már nem formálok véleményt, sokkal inkább érdekel az övé. Kifejezéstelen arcom láttán önérzete tágul, és folytatja:
– Hát miféle világ ez? Nincs rendben így semmi! – megint vár egy kicsit, s érzem benne az elfojtott dühöt, a tehetetlenséget. A kapufélfának támaszkodik, kék virágos otthonkáján feszülnek a gombok. Napbarnított karját megemeli, amikor kézfejével beárnyékolja szemét. Felém fordul, tekintete tiszta és tüzes. Lábán egy elnyűtt papucs, ami szinte semmilyen célt nem szolgál, sáros lábujjai, kérges talpa elárulja, hogy most hagyta abba a mezítláb végzett kerti munkát. Igazi falusi asszony, aki soha nem sminkelte magát, soha nem járt fodrászhoz, vagy csak valamikor, évekkel ezelőtt.
– Alig van pár ember a faluban, s azok is mind öregek. Elmentek a fiatalok. Aztán azok is siránkoznak, hogy milyen rossz külföldön, hogy mennyit kell dolgozni, s milyen drága minden. Akkor miért nem ülnek itthon?-  ezt a kérdést, mintha magának tette volna fel. Sóhajtott egyet, s folytatta: – olyanok, mint a békák: vízben is élnek, szárazföldön is, és sehogy se jó. Én nem kívánkoztam el sohase. És az öregek se jártak se Velencébe, se Görögországba. Minek mentek volna? Jobb kiülni vasárnap délután az eperfa árnyékába, mint idegenek között jönni-menni. Én nem értem ezt a világot! Senkinek se jó semmi. Ha meleg van, hideget akarnak, ha hideg van, meleget. Ha itthon vannak, máshová akarnak menni, ha máshol vannak, akkor haza kívánkoznak. Ha dolgoznak, azért panaszkodnak, ha nincs munkájuk, azért. Hát jöjjenek haza, itt van a sok üres ház!
Bólintok, mintha egyetértenék, de aztán hozzáteszem:
– Na, de nincs megélhetés…
Olajat öntöttem a tűzre.
– Dehogy nincs! Csak senki nem akar dolgozni! Inkább idegenek rabszolgái lesznek, s legürcölik az életüket, hányódnak a világban, se házuk, se hazájuk! Elfogynak a székelyek! Tele van a temető, s üresek a házak!
Szemében furcsa láng ég. Tudom, hogy az ő gyermekei is elmentek már rég.
– Képernyőn látom az unokámat? Hát milyen világ ez? Se magyarul nem tud, se németül. –  Fejem lehajtom, hallgatok.
–  Na, gyere be, főzzek ebédet- sürgetett, s kilépett a papucsából, hogy a nap melegítette vízben lábat mosson.
Bementünk a házba, kellemesen hűvös levegő járta át a szobát.
– Megszusszanok egy kicsit, aztán odarakom az ételt főni – szólt halkan, csak hogy tisztában legyen a következő lépésével.
– És tudod mi a legrosszabb az egészben? – meg se várta a válaszom. – Az, hogy kifordítják a valóságot, s hazudnak maguknak.
–  Kik?
–  Hát mindenki… Látod, vettem számítógépet, vénségemre megtanultam a Facebookot.
–  Van internet a faluban? – kérdeztem csodálkozva, mert addig elé még műutat se láttam, csak összeroskadt házakat.
–  Van, hogyne volna…  – nézett rám kerek szemekkel, felvont szemöldökkel. – Az öregek, akik itt maradtak a faluban, s elmondják a gyermekeik sorsát, hogy milyen nehezen vannak el, na ezek az öregek őszinték.  De amit kitéve látok a Facebookon, hogy nekik az élet kánaán, hát az mind hazugság. Pista bá is nyugdíjkor küldi a pénzt ki Ferinek, a fiának…  s az meg nagy vigyorgó képeket tesz föl a tengerpartról, hogy ott üdül. Na látod, mit ér el vele, hogy bölcsködik? Úgyis tudjuk, hogy semmijük sincs. Mikor haza jönnek, nem bírják felpakolni a sok jó házi kosztot, szalonnát, kolbászt, túrót. Azt mondják, hogy ott semminek nem az az íze, mint itthon.
Levegőt veszek, hogy hozzászóljak, de megelőz:
–  Nem értem… akárhogy is van, ez nem fér a fejembe. Miért jó, ha becsapják magukat és másokat? Miféle gondolkodás ez? Én nem erre neveltem a gyermekeimet! – méltatlankodott, – engem se arra neveltek… Mi nem így éltünk. Nem így gondolkoztunk. Mindennek megvolt a maga rendje- módja. Istenem!- az arcára helyezte két tenyerét, s megcsóválta fejét bánatosan:
–  Hová fajul el ez a világ? A legnagyobb baj, hogy nem tudnak őszinték lenni az emberek. Sem önmagukhoz, sem másokhoz. Az a sok buta ember ül a számítógép előtt, s versenyezik a másikkal, hogy mennyivel jobb az élete, mint másnak. Pedig a kutyámnak is különb sorsa van, mint nekik.
Ilonka felállt, s kiment a konyhába. Feltette főni a puliszka vizet.
–  Hozok még egy vederrel – mondta, s már ki is fordult az ajtón. Behallatszott a lánc nyekergése, ahogy húzta a vizet a kútból.
–  Én már nem hiszek el semmit- mondta, miközben beleöntötte a puliszkalisztet a forró vízbe- semminek nincs valóságalapja, annyi hülyeséggel tömik az emberek fejét. Nekem nincs TV-m, se rádióm. Nem kell. Mindenki hazudik. De azért vasárnaponként eljárok templomba, s délután kiülünk a padra a ház elé, s elbeszélgetjük egymásnak az életünket. Az áll a példabeszédben: ” Jobb annak, akit lebecsülnek, de szolgája van, mint annak, aki dicsekszik, de alig van kenyere.” Mi se Velencéről, se Párizsról nem beszélünk, csak arról, hogy hány tojást tojik Rózsi tyúkja, s hogy megborjadzott-e Mózsiék tehene. Mert ezek a mi gondjaink, a mi hétköznapjaink. Nem úgy van az, hogy nem érdekel a más dolga, éppen hogy érdekel, s azt meg is beszéljük. De nem úgy, hogy bölcsködünk össze- vissza. Anyámtól azt mondta: A bolond azzal is dicsekszik, amije nincs, s az okos arról is hallgat, amije van.
Ilonka felkacagott, s én közben széthajtogattam a szép fehér abroszt, amit csak a vendégeknek szokott elővenni.