Fodor Sándor: Balog ezredes úr

Ami másnak a mesemondó nagyanyó, nagyapó vagy édesanya – az számomra falum Don Quijotéja, Balog Ferenc ezredes úr volt. Nagymamám ugyanis – bár nagyon szeretett – nem szívesen mondott mesét, vagy ha igen, az oktatómese így kezdődött: volt egyszer egy szőke hajú, piszeorrú fiúcska, akit Danikának hívtak…
– Ó, az én vagyok… – legyintettem, tudva, hogy valamelyik előző napi rakoncátlankodásommal-csínyemmel példázódik majd nagymamám. Az ilyen meséket nem szerettem. Édesanyám akkoriban még nem tudott olyan jól magyarul, hogy mesékkel traktáljon – édesapámnak pedig nem nagyon volt ideje ilyesmire. Azaz – mégis volt. Időnkint elmesélt otthon Balog ezredes úr újabb Háry-történeteiből. Magam is ismertem az öregurat, de nekem sohase mondott mesét. Szóba se állt velem – egyáltalán a gyermekekkel. Ment szálegyenesen a Szék-útján, sétapálcájával és köszönésünkre alig biccentett, már ahogy ezredesek szoktak az apródnépnek. Tizenharmadik éves voltam, amikor meghalt. Életrajza nem érdektelen:
A Millennium évében – 1896-ban – nyugdíjazták, az Osztrák–magyar Monarchia közös hadseregéből, ahol százados volt, mert nem tudott németül. A nyugdíjazással – hivatalból – őrnaggyá léptették elő. A háború kitörésekor – 1914-ben – szolgálattételre hívták a hadkiegészítőhöz és ez alkalommal előléptették alezredessé. Két év alatt rájöttek, hogy teljesen használhatatlan az öregúr: 19l6-ban végképp nyugdíjazták, búcsúképpen előléptették ezredessé.
Az első világháború után az erdélyi magyar kistisztviselők ezrei maradtak állás nélkül, mert felültek holmi árvalányhajas-délibábos ígéreteknek és nem tettek esküt új országukra, Romániára. Nem úgy Balog Ferenc ezredes úr! A fővárosba utazott – és Ferdinánd király jelenlétében tette le az esküt. Állítólag, át akarták venni – ezúttal már tábornoki rendfokozattal – a román királyi hadseregbe. A jó szándék azon hiúsult meg, hogy a derék hadastyán nemhogy románul, de franciául, vagy legalább németül se tudott. Így aztán a reálpolitikából kitűnőre vizsgázott katonaember beérte magas nyugdíjával – és naponta ellátogatott a kaszinóba – mert az is volt az én szülőfalumban.
A húszas évek végén azonban az ezredes úr képzelőereje szárnyat és színt kapott. Valahányszor édesapám ellátogatott a helyi értelmiség találkahelyének tartott kaszinóba, rendszerint újabb és egyre érdekesebb Háry-történetekkel tért onnan haza. Tátott szájjal hallgattam, bár egyvalamit nem értettem: mit nevetnek úgy a felnőttek az ezredes úr kalandjain?!

(A következőkben mi is ismertetünk néhány általa terjesztett „rendhagyó” vitézi történetet.)

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000.