Káfé-színpad (VI)
Albert Csilla: Közöny Herceg
I. FELVONÁS, 6. jelenet
(Antoine, a Herceg unokatestvére áll egy teremben, néz ki az ablakon. Belép úti ruhában Suffolk és a Herceg. Antoine megfordul.)
Suffolk: Látod, Charles, itt az én hűséges Antoine-om, aki velünk marad Angliában, nem úgy, mint te… Antoine, csak tréfálkozom – nehogy a lelkedre vedd… tudod, hogy már a te szabadon bocsátásodról is megindultak a tárgyalások…
Antoine: Tudom, tudom… (A Herceghez): Mikor indulsz?
Charles: Váltott lovakkal megyünk a tengerig, épp csak megpihenünk egy kicsit…
Antoine: Azt hittem, ma itt szálltok meg.
Suffolk: Nem, nem…most, hogy ily közel a szabadság, Charles már nem bír ki egy éjszakát se ezen a földön. Pedig mennyi örömben volt itt részed, azt már mind elfelejtetted?
Herceg: Soha nem fogom, William, soha. Jól tudod.
Suffolk (megcsendesedve): Jól van, hagyjuk a tréfát – amúgy is inkább könnyezni lenne kedvem… Nos, egy kis időre magatokra hagylak benneteket – gyakorold azt a szép francia nyelvet, Charles, mert még majd angolul köszönsz az üdvözlőidnek a túlparton… (el)
Antoine (még mindig az ablaknál): Hát mégiscsak eljött az a nap…. Charles: Tudom, Antoine, nehéz most a szíved…
Antoine: Nehéz – s tán azt gondolod, azért, mert te elmész, én maradok, és miközben nagyon kéne örvendeznem, nagyon fájlalom a magam helyzetét. Reggel óta valami tompa szorongás szorítja a torkom – és hogy beléptél, hirtelen rádöbbentem, miért. Charles – én NEM irigyellek Téged. Én FÉLEK hazamenni. Én ITTHON vagyok… És ez rettenetes…
Herceg: 25 évet éltem itt, többet, mint a hazámban. Te még annál is többet. Ne hidd, hogy nem értelek. Ha eljön a Te időd, tudd, hogy vár otthon valaki, aki segít. Aki emlékszik az angol esőkre, vadászatokra, a várfolyosók sötét bolthajtásaira, a borostyánnal befuttatott tornyok sötét árnyékára a mélyülő kétségbeesés nehéz óráiban.
Antoine: Én, Charles, erre nem emlékezni akarok, hanem benne maradni. S magad is tudod, hogy az a mélyülő kétségbeesés szép lassan elszivárgott – élet lett belőle, elég kényelmes és élvezetes… Itt vannak a barátaim, és van itt egy nő, akit szeretek… Franciaországban utoljára akkor voltam, amikor még sima volt az arcom, amin ma már őszül a szakállam… Istenem… szinte egész életemben a szabadulást vártam, s ma ráeszméltem, hogy szinte rettegek tőle.
Charles: A búcsúzástól mindig melankolikus lesz az ember… Holnap már máshogyan fogod látni, s ha francia földre lépsz, magával sodornak az események, tennivalók.
Antoine: Mégis milyen eseményekre és tennivalókra gondolsz, drága bátyám?
Charles: Nyilván nem csak mi vártuk annyit a találkozást a rokonainkkal, hanem ők is viszont. Meglátogatni őket, újra feleleveníteni a kapcsolatokat, átvenni a birtokaidat – és nem utolsó sorban családot alapítani.
Antoine: Már abba belefáradok, ha végiggondolom…
Charles: Most így érzed. De én hiszem, hogy az Úr segítségével megvilágosodik összezavart szíved, és ráeszmélsz majd a hazai földre lépve, hogy csak elgyengítettek ezek az évek.
Antoine: „ Összezavart szíved”. Charles, kérlek, ne verselj nekem – én ehhez nem értek. És ne fölényeskedj úgy, mint azon a vacsorán Londonban, amikor először találkoztunk annyi év után. Akkor is nekem lett igazam…
Chales: Miben is?
Antoine: Hogy meg fogod szokni. Hogy feladod a nagy készenlétet. Hogy még meg is szereted, de legalább is elfogadod a játékszabályokat… Hát tán nem így lett? Udvarló versek Lady Suffolknak, gáláns kis kalandok, illatos levélkék a zekéd zsebében, szarvasagancs a falon – te lőtted -, hangos kergetőzés és bújócska a termekben… A bort Franciaországból küldték neked a mulatságokra, de ezzel be is fejeződött a kapcsolatod ezzel az oly nagyon hiányolt világgal.
Charles. Igen… nos én is emlékszem egy kérdésedre, amit azon a vacsorán tettél fel nekem. Most én tenném fel Neked.
Antoine: Ehhez már régen volt az az este, romlik az emlékezetem.
Charles: Nekem is, mert öregszünk… de az a mondat nagyon szíven ütött. Azt kérdezeted: „Hát nem ismersz meg ebben az idegen vidámságban?”… vagy valami hasonlót.
(Hallgatnak. Aztán Antoine odamegy, átöleli az unokatestvérét)
Antoine: Kérlek, várj rám a francia parton, ha odaérek.
Herceg: Úgy lesz, ha Isten megsegít… És Antoine: én is félek… De nagyobb bennem a tettvágy… olyannyira, hogy el is nyomom, mert ha szabad utat engedek neki, szinte nem kapok levegőt. Hirtelen úgy érzem, újra száguldozik a vér az ereimben, s viszket a tenyerem a kardmarkolat után…
Antoine: Ugyan, Charlie, nem való az Neked… sose volt, de ennyi év után meg pláne… maradj csak a tollnál, azt jobban forgatod….
Herceg: Forgattam… kényszerűségből…
Amtoine: Nekem azt mondták, hogy kedvedet leled benne…
Herceg: Igen, jó anyám egyik öröksége a művészetek iránti fogékonyságom… De most kézzelfoghatóbb örökséget kell megszereznem, ha otthon kissé összegyűjtöttem a megfogyatkozott erőmet és tapasztalatomat.
Antoine: Miről beszélsz?
Herceg : Anyám milánói örökségéről. Jean már gyűjti hozzá a csapatot.
Antoine: A Fattyú? Látom, nem volt neki elég a sok kiontott vér abban az átkozott háborúban… Újra gyilkolnia kell….
Herceg: A háború rákényszerített erre mindenkit… mi is ezt tettük volna, ha… De azt remélem, békésen tudom érvényesíteni milánói követelésemet – a Fattyú és serege csupán hathatósan érvel majd jogos igényem mellett.
Antoine: Sosem tudtam hinni olyan jogos igényben, amelyet fegyverek erősítenek meg.
Herceg: Mert gyermekkorodban idekerültél, s nem volt módod megtapasztalni, hogyan is zajlanak a dolgok a „felnőtt” világban.
Antoine: Charlie, már megint fölényeskedsz…vagy épp ellenkezőleg – naiv maradtál, mint gyermekkorodban… Ám legyen, vesd bele magad akkor a „felnőtt” világba, de megvallom, féltelek.
(Suffolk lép be, a Herceg ránt egyet a kardján és összehúzza a kabátját)
Herceg: Nos, itt az idő?
Suffolk: Indulnunk kéne, hogy még alkony előtt odaérjünk.
Herceg: Akkor hát… búcsúzzunk, Antoine. De csak rövid időre… Ne feledd, elsők közt fogok neked integetni francia parton.
Suffolk: Előbb át kéne oda érni, barátom. Tudom, hogy milyen nehéz ez a pillanat mindkettőtöknek, sőt hármunknak – rövidítsük meg.
Antoine: Igen, Suffolk hercegünknek igaza van – jó, ha az ember angol az ilyen pillanatokban. Szerencsés utat, barátaim, a tengerig – és neked, Charlie, jó szelet Franciaországba!
Herceg: Úgy legyen! (Elindulnak, az ajtónál megtorpan, visszanéz): Antoine…
Antoine (félbeszakítja): Menj, menj, vár Franciahon.
Vége az I. felvonásnak
A színjáték eddigi részei itt találhatók:
Pusztai Péter rajza