Fodor Sándor: Az udvari bál

Mit tudjátok ti, mi az udvari bál… [Az újság amelyet valamelyik fiatalember olvasott, éppen udvari bálról adott hírt az első oldalon.] No, ide figyeljetek: Fiatal hadnagy voltam. Meghívót kaptam az udvari bálra. Mit mondjak? Kék atillámban, feszes piros huszárnadrágomban jól festettem. [Sohasem volt huszár az öreg.] Minden pompás volt. Egyszer csak megszólaltak a harsonák, a civil uraságok meghajoltak, a hölgyek bókoltak, mi, katonák, szálegyenesre merevedtünk. Bevonult a Felséges Pár. Helyet foglaltak a trónszéken. Nem is tudjátok ti azt, milyen szép asszony volt Erzsébet királyné. A zenekar hangol – és rázendít az első valcerre. Erzsébet királyné feláll Ő Császári és Királyi Felsége mellől, egyenesen felém jön, megáll előttem, pukedlizik:
– Szabad lesz, hadnagy úr?
Mit tehettem volna? Körbevalcereztem a Felséges Asszonnyal a termet. A zenekar lehúzta, én pedig visszavezettem Őfelségét a trónushoz, főhajtással tisztelegtem Ő Császári és Királyi Felségének és alázatosan engedélyt kértem, hogy visszavonulhassak. Nocsak. Vissza is vonultam, de a következő pillanatban már ott volt Potjorek tábornok úr, Őfelsége hadsegéde:
– Hadnagy úr, remélem, tudja, mi a kötelessége? Természetesen, tudtam. Eltűnni.
Nyomban távoztam. A ruhatárnál éppen a kardomat csatolom, amikor szaladó lépteket hallok. Úristen! Erzsébet királyné!
– Jaj, Feri, már megy is?! – lihegte. – Ezt egye meg kérem – és egy jó marék aprósüteményt gyúrt az atillám zsebébe. – Magam sütöttem!

(Balog ezredes úr történeteiből. Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000.)