Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (76)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Dézsi Zoltán: Remény. Ünnepi beszédek, interjúk. 1989. december 22. – 2001. március 15.

(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001, Szerkesztő: Kozma Mária. Műszaki szerkesztő: Balázs Zoltán Levente. Borítóterv: Botár László)

Hatalmi űr van… Persze, románul mondta ezt Ion Iliescu a tévében, 1989 decemberének forró napjaiban, és jól emlékszem, hogy mennyire csodálkoztam a számunkra mindeddig ismeretlen kifejezésen. Persze, visszacsengett a fülemben az arisztotelészi filozófia alapállítása, miszerint a természet irtózik az űrtől, de hogy a hatalom is? Születésem óta ugyanis Romániában egész egyszerűen nem létezett hatalmi űr, a hatalom mindenhová befolyt és mindent megszabott az iskolától a gyárakig, a könyvkiadásig, a kereskedelemig és a ruházkodásig. Bukarest és a romániai megyeszékhelyek azonban csupán néhány óráig vagy néhány napig maradtak vezetés nélkül, a legtöbb városban ideiglenes intézőbizottságok jöttek létre, a Gyergyószentmiklóson tanárként-iskolaigazgatóként jól ismert Dézsi Zoltán (1943) pedig azokban a napokban cseppent bele a közéletbe, hogy az évek során annak majd minden válfaját kipróbálja. Hiszen éveken át töltötte be városában a polgármesteri tisztséget, volt Hargita megyei prefektus és alprefektus, államtitkárként dolgozott Bukarestben a román kormányban, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezető testületeiben pedig  több funkcióra is felkérték vagy megválasztották. Mindez nem csupán lehetővé tette, hanem meg is követelte, hogy számos közösségi eseményen beszédet mondjon, tanácskozáson, konferencián felszólaljon, a médiában hangoztassa nézeteit, nem egyszer nagyon is kényes helyzetekben. Könyve mindezeknek a szövegeknek az összefoglalója, végső soron a rendszerváltozás első évtizedének a krónikája is, amikor a széttört diktatúra után járatlan utakon kellett elindulni, demokratikus intézményeket létrehozni, és az addigi egyirányú, ellentmondás nélküli hatalomtechnikák helyett majd minden döntés előtt a párbeszéd és a többoldalú tárgyalások, a viták és megbeszélések időt emésztő és idegeket tépő, de végső soron emberséges légkörét meghonosítani. Dézsi Zoltán nem könnyű tisztségeiben tárgyalóképes, a mások érveit is tiszteletben tartó félnek bizonyult, és a legtöbb helyzetben, kényszerítő körülmények között is, mindig igyekezett kisebb-nagyobb közössége javára cselekedni. Sokszor hallottam beszélni, és azt hiszem, senki nem tudta elmondani olyan átéléssel ezt a szókapcsolatot: a gyergyói ember. Hogy mit akar, hogy mire lenne szüksége, hogy miért gondolkodik így vagy amúgy a gyergyói ember. Újságíróskodásom éveiben magam is rengeteg gyergyói embert ismertem meg: Basilides, Kémenes, Málnási, akik magukon viselték a gyergyói hoki és sportélet terheit, teniszezők, tornászok, akik országos hírnevet szereztek, Márton László, aki a műszaki tudományokra összpontosítva kiugratta a várost az ipari szürkeségből, a Figurával induló Bocsárdi László, aki a semmiből egy új színházi világot teremtett, képzőművészek és persze, sok más lelkes ember, akik akkor sem adták fel, amikor a várost a tömbházakból kilógó kályhacsövekkel, az embertelen körülményekkel amolyan harmadik világgá fokozták le. Nehéz örökséggel kellett és kell még mindig Gyergyószentmiklósnak megbirkóznia, de amikor arra járok, mindig örömmel látom, hogy megkezdték a felzárkózást a más székelyföldi kisvárosokhoz. Dézsi Zoltán pedig, nem feledve kolozsvári egyetemi éveinek Gaál Gábor irodalmi körét, a politika után visszatért az irodalomhoz, méghozzá a legváltozatosabban. Verseket írt kicsiknek és nagyoknak, önéletrajzi töredékekkel átszőtt regényben tekint vissza nem csupán a saját, hanem nemzedékének a fiatalságára, és gyergyószentmiklósi, valamint marosfői református templom építő igyekezetét most egész erdélyi egyházának a vezető testületében kamatoztatja. Az életében nem létezik a semmittevést jelentő űr. Hiszen természete irtózik tőle.


A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei

2019. június 10.

Szóljon hozzá!