Valamikor réges-rég, sodródtam az idővel,
Magvakat vetettem, és találkoztam tündérrel.
Az élet nagy színpadára értem, nem pihentem,
A díszlet valódi, erre korán ráébredtem.
Rohamosan sokasodott a tapasztalatom,
Kíváncsiságom ragyogott, eredményét látom.
Évődő vágy, játékos hang, földi báj, régi táj,
Tavasz, nyár és ősz után, megjött a téli bűbáj.

Kisvasúttal robogva, nagyvárosba érkeztünk,
Rokonsági találkozó, nagyot ittunk, ettünk.
Mármint a felnőttek, táncoltak és énekeltek,
Nem színészkedtek, nehezen, de őszintén éltek.
Még nem tudtam, hogy mi hoz nekem egy új ihletet,
Tetszett keresztapám órája, alig ketyegett.
Majd én megjavítom, hiszen apám ezermester,
Besurrantam vele az ágy alá, ez a tender.
Régi, és ez az új élmény rejtelemmel ragyog,
Darabokra szedtem, szerencsére egész vagyok.

Mint egy bélyeggyűjtemény, szépek az alkatrészek,
Kis fogaskerekek, rugók, csavarok, ékszerek.
Minden díszlet valódi, kint lassan sötétedett,
Színdarabot rakosgatva, órásunk mérges lett.
Százszor összeillesztette, egy rugó pluszban volt,
Ketyegése elhalkult, ébresztője sosem szólt.
Még kaptam a nagy élettől egy kis játékidőt,
Beszédet hallottam, s futkorászni néhány cipőt.

Himnusz után, minden rokon haza készülődött,
Búcsúzkodtak, a töltött káposzta még gőzölgött.
Szüleim idegesek, engem sehol sem leltek,
Rokonságom engem keres, üresek a kertek.
Sem a házban, sem az utcán, sem a nagyvárosban,
Hazarobogott az utolsó szerelvény, borban
Az igazság, bánatos a nóta, ágyat vetnek,
Felemelik, megtörténik a csoda, nevetnek.

Boldog álmát aludta az órás, nyála kifolyt,
Fodros vizek, gyöngyfellegek, rajzolták a mosolyt.
Csodavilág az ágy alatt, mesebeli kellék,
Álmodott szerszámok, angyalok szárnyát szerelték.
Boldog ember így terem, aranyalma módjára,
Tengerparton ébredtem, rokonságom bókjára.
Ajándékként, a szétszedett órát hazavittem,
Soha nem felejtettem el, a nagy kísérletem.

Kíméletlen nagyúr az idő, a tér csak véges,
Életem örök premier, folytatása kétes.
Álmomban az órát szétszedem, össze is rakom,
Nappal istent játszom, az időt feldarabolom.
Egy nagy rakás homok, szél fújja a végtelenbe,
Teret összerakom, nem esek már révületbe.
Ágy alatti vackomban, csend van, és béke nevet,
Mint én az órát, engem is szétszed a természet.

(Bukarest, 2018. május 15.)