Albert Csilla: Közöny Herceg

II. FELVONÁS, 2. jelenet

(A Kék terem. A színpad hátterében kisebb pódium, elöl asztalok, az egyiknél a Fattyú ül pár nemesúrral. A költők elkülönült kis csoportja mellett hölgyek is ülnek a teremben. A legdíszesebb, trónszerűen megemelt székpáron a Herceg és ifjú felesége. A pódiumon éppen meghajol egy költő, taps. Fredet fülsiketítően ripacs és hazug lelkesedéssel brávózik, majd fellépdel a pódiumra.)

Fredet (kezét a mellkasára szorítva, a pódiumon álló költőnek): Astenas mester, látja, alig kapok levegőt…
Villon (a színpad szélén ülve egy asztalnál, inkább csak magának): Hát persze, hogy szuszogsz, te hájas disznó…
Fredet: De ilyes dolgok történnek velem, ha magával ragad a művészet – elakad a lélegzetem… (Astenas mester meghajol, a közönség tapsol)… Nos, ha én nem is jutok szóhoz, hagyjuk, hogy mások ezt tegyék – és beszéljünk erről a kis gyöngyszemről, amely kibújt a kagylóhéjából Astenas mester búvárkodása nyomán.
Villon (magának, de egy kicsit hangosabban ahhoz, hogy ne hallják meg mások): Atyám!
Fredet (feléje fordulva): Mit mondott, Villon mester?
Villon: Hogy én? Semmit.
Fredet: Hallottam, hogy az atyját emlegette.
Villon: Nos… meglehet… Gyakran gondolok rá… főleg meghatott pillanataimban.
Fredet: Vagy úgy… (a közönséghez): Hölgyek és urak… csak bátran, bátran! Kérem, mondják el, hogyan bontotta ki páratlan tehetsége segítségével Astenas mester a versenytémát!

(Kis mozgolódás, aztán Széplélek jelentkezik)

Széplélek: Én amondó vagyok, a metrum csodás volt, a képek elmések és pontosak, bár helyenként ismerősek…
Astesan (hazug mosollyal): Köszönöm az elismerő szavakat… mely ismerős képekre gondol?
Széplélek: Amint összevetette a természet halálának és megújulásának örök ellentétét, és arról ír, hogyan vetkezi le a föld rongyos, sáros göncét – ezt a „gönc” szót nem kéne valami szebbre kicserélni? -, hogy a virágok gyöngyeivel ékesítse szűz ruháját, nos nékem ez ismerősnek tetszik e szép sorokból (patetikus átszellemültséggel): „ Az idő, ím, kivetkezett Szél-, fagy- és…
Astesan: „esőköpenyéből”…
Fredet: „És drága csipkéit felölté…” (Charles d’Orleans: Az idő, ím, kivetkezett… – Illyés Gyula fordítása)
Herceg: Elég, elég, poéta urak, ebből a hízelgésből! Itt most nem az én verseim mérkőznek!
Fredet: ..és mily szerencse, mily szerencse! Azokkal szemben nem is lenne semmilyen esélyünk…
Herceg: Elég ebből, Fredet mester, ha mondom!!… Astenas mester képei eredetiek – nagyon is. Szívet melengető volt ezen az esős, hűvös estén a tavaszról hallani ilyen szépen formált sorokat -dicséretére válik a mesternek. A természet pedig kimeríthetetlen téma.
Astenas (meghajol): Az én szívemet pedig kegyességed dicsérete melegíti… A kellő módon és formában ki is fejtem majd képeim tartalmát. Alázatosan ajánlanám majd eme kis értekezést mindazok figyelmébe, akik számára egynémely talán túl bonyolultnak tűnt első hallásra.
Fredet: Örvendetes ez a szándék, Astenas mester… Mindig örömmel olvasom elmés okfejtéseit, s bizonyára még inkább felfejti majd költeménye dicséretes szándékait. De addig is- kíván valaki most szólni, vagy majd írásban folytatjuk tovább e diskurzust? (Körbenéz, Villon mozgolódik, láthatólag nehezére esik kommentár nélkül hallgatni Ferdet-t. ) Esetleg Villon mester, aki nemrég érkezett közénk? Több szem többet lát, sőt: friss szem frissebben lát (álszerényen felnevet, körbenéz, a poéták tapsolnak, nevetnek, a Herceg bágyadtan tapsol.)
Villon: Éppenséggel most egy csöppet sem vagyok friss.
Fredet (mézesmázos mosollyal): De azért tán véleménye csak van tanult barátunknak, aki a Sorbonne-on szerezte meg poétikai ismereteit? Annál jelesb oskolát nem nagyon találhatnánk – bizony nekünk nem volt részünk ilyesmiben, így hát kíváncsian hallgatnánk kegyed elmés gondolatait.
Villon: A Sorbonne biza jó iskola volt, de nem igazán arra, amire méltóztatott utalni. Mert nem annyira az iskolapadba törekedett ott a deák, jóval inkább a csapszékekbe vagy egy bögyös kis csibe ölébe…
Astenas: Na de Villon mester! Válogassa meg a szavait! Itt hölgyek is vannak! A kegyes herceg nem tűr ilyen beszédet a környezetében.
Villon (feláll, meghajol a hölgyek és a herceg felé): Alázatosan esedezem a bocsánatukért, csupán őszintén igyekeztem felelni.
Herceg: Ezt méltányoljuk, de a mérték megtartása nemcsak a művészi alkotásokban ajánlatos. Remélem, a verseiben erre jobban tud figyelni.
Villon (meghajol): Kegyes Herceg, döntse el itt iziben.
Fredet: Még nem Villon mester következik!
Villon: Mit számít az?… Készen állok rá!
Fredet: Ez egy verseny, a szabályait be kell tartani.
Villon: Költészet és merev szabályok? Ugyan, Fredet mester, bizonyítsa már be, hogy igazi művész, aki képes elrugaszkodni a kötelékektől.

(Fredet egy pillanatra nem tud megszólalni, tanácstalanul keresi a megfelelő választ, közben a Herceg int felé.)

Herceg: Halljuk Villon mestert!
Villon (az emelvényre lép, ránt egyet zekéjén, aztán elkezdi olvasni):

Ellentétek

Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.

Nem biztos csak a kétes a szememnek
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektémben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.

Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzők s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.

Ajánlás

Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallók törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.

(fordította: Szabó Lőrinc )

(Viszonylag hosszú csönd, Fredet a Herceget nézi, aki lassan ocsúdik, elkezd tapsolni – és őt követően a többiek is. A költők azonban csak halványan, nem túl nagy lelkesedéssel, a Fattyú feláll, ránt egyet a nadrágján)

Herceg: Kedves bátyám, csak nem távozni készülsz?
Fattyú: Én nem… csak… kimegyek, szívok egy kis friss levegőt.
Fredet (kotnyelesen elé penderül, meghajol, így elállva az útját): Kegyelmes uram, talán zavarta valami a jó ízlését az iménti versikében?
Fattyú: Hogy én?….az ördögbe, dehogy… nagyon is… (láthatólag mindjárt elsírja magát, és ezzel nem tud mit kezdeni).… engedjen (sietősen kivonul.)
Fredet mester: Attól tartok, az ajánlás durva materializmusa sértette Dunois gróf fülét.
Herceg: Hagyja ezeket a sületlenségeket, Fredet mester! Hát nem most hallotta a legszebb verset, ami ezek között a falak között valaha is elhangzott?
Fredet mester (nehezen térve magához, de rögtön hangot váltva): Persze, kegyelmes úr, persze… Magam is csordultig meg vagyok hatva, csupán… arra a sorra utaltam, amelyben Villon mester oly nyíltan utalt a pályadíjra, mintha bizonyos lehetne benne, hogy ő nyeri el… Úgy vélem, némi szerénység jobban illett volna e kivételes mű végéhez.
Villon: Ugyan – hát nem a pályadíjra ácsingózik itt mindenki? Én csak őszinte voltam, a szentségit!
Herceg: Villon mester, muszáj újra figyelmeztetnem – női társaságban van! És istenkáromló kifejezéseit csakis a költői szenvedélynek betudva nézem el Önnek… Nos, amit hallottunk, páratlanul szép. Meg vagyok rendülve… Valóban így érzi? Hogy befogadja és kitaszítja a világ? Mert akkor hadd biztosítsam: az én udvarom csakis befogadja, ki sohasem fogja taszítani azt, aki ilyen csodálatosan versel.
Astenas (tapsol, irigy, hamis hangon): Így van, így van!! Micsoda képek, micsoda ellentétpárok! Én magam is „tűzben égek, és mégis vacogok” – ha visszaidézem e páratlan sorokat. Habár…
Villon (elég érdektelenül, inkább türelmetlenül): Habár…?
Astenas: Az nem rejt magában némi ellentmondást, hogy az ajánlás ennyire nyíltan követeli a pályabért, miközben arról ír, hogy semmi sem biztos, még amit a szemével lát az ember, az sem?
Villon: Istenemre, honnan emlékszik első hallásra így a versemre? Azt hiszem, inkább ebben kéne magát megmutatnia, ehhez van igazán tehetsége… és az amúgy is csak egy költői fordulat volt. Ha a kezemben látnám a tallérokat, istenuccse hinnék nekik, és már gurítanám is le a jóféle borokat a torkomon.
Fredet: Azt így is megteszi…
Herceg: Nos, ha így van – az Villon mester versének újabb ellentétre épülő képe lehetne: borissza mihaszna és közben nagy művész. De nem…nem lehet mihaszna, aki így versel…
Villon: Pedig az vagyok, nagyuram, nagyon is mihaszna. Nagybátyám minden reményét eljátszottam, tudós deákból száműzött gonosztevő lettem, és meg kell valljam, ezen a mai költői versenyen korántsem a verselésért veszek részt – hanem a pénz reményében. Ön olyan kegyes, jó herceg – nem lehetek képmutató ennyi jóakarattal szemben.
Herceg: Erre nincs is szükség. De tudós deáksága tán elbír még néhány verset, amely hátravan.
Fredet mester: Kegyes Herceg, előtte elemezzük-e Villon mester művét részletesebben?
Herceg: Nos, majd írásban tegye meg az észrevételeit az, aki gondolja. Egyelőre… csordultig vagyok azzal, amit hallottam… Tartsunk egy kis szünetet, a hölgyeknek sem árt némi frissítőt inniuk, addigra tán Dunois grófja is visszatér. Hány vers van még hátra, Fredet mester?
Fredet: Hat, kegyelmes uram.
Herceg. Hát jó… (Feláll, karját nyújtja fiatal feleségének, kivonulnak. A költők bent maradnak, eléggé egy csoportban,sugdolózva, Villon magányosan rugdossa a padlót, aztán Astenashoz oldalog.)
Villon: Astenas mester, csudajó volt a verse……Van-e némi kölcsöne egy flaska borra?
Astenas mester (mézesmázosan): Kedves Villon mester, meg kéne javulnia, ahogy hercegünk is utalt rá – és nem elvesztegetni azt a nagy tehetségét a bor mértéktelen nyakalásával.
Villon (vállat von): Hagyja már ezt! Ad vagy nem ad?
Astenas: A költészete védelmében – istenemre, nem!
Villon (felfortyanva): Akkor szakadj meg, te tehetségtelen csepűrágó!
Fredet mester (aki közelben mindent hallott): Na de Villon mester! Micsoda hang ez!
Villon: Az igazság hangja, amit te nem ismersz!… Na, Fredet mester, ne vegye komolyan, amiket mondok, csak jár a szám, nem tudom befogni – legfeljebb egy pohár borral sikerülne… Igazán segítsen, ha valóban tetszett a versem…..
Fredet mester: Hát jó… bár nem tudom, kegyes Hercegünk mit szól, ha távol marad. Épp az imént kérte meg, Villon mester, a maradásra.
Villon: Csak legurítok egy pohárral, s itt vagyok, ígérem.
Fredet (elővesz a zsebéből némi pénzt): Hát jó… nincs szívem egy ilyen nagy művészt elutasítani. De jöjjön vissza, hercegünk rossz néven fogja venni, ha ennyire érdektelen mások iránt.
Villon (oda se figyelve): Jövök, persze hogy jövök, egyik lábam itt, másik ott. (El)
Fredet mester (Astenashoz): Inkább csak ott… ma is elázik… Ó, a kegyes Herceg milyen csalódott lesz!
Astenas: Az biz ám!...(Felnevetnek.)

---

(Folytatjuk)

A színjáték eddigi részei itt találhatók:

Közöny Herceg

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ