B. Tomos Hajnal: Én, mint állandó látványosság

– El akarok menni Santiago de Compostelába. Gyalog. Amikor először hallottam róla, fogalmam sem volt, melyik féltekén van, miért tódulnak oda az emberek, mire való az egész herce-hurca, amit nagy garral zarándoklásnak neveznek. Mégis úgy döntöttem, hogy útra kelek. Ma már kidolgozott útvonalam van, kellő felszerelésem, degeszre tömött hátizsákom.
– Te most nem beszélsz komolyan! Elrúgtad már a hatvanat, beteg a szíved meg a veséd, gyenge a gyomrod. Meddig bírnál te egy ilyen gyalogutat? És végső soron kinek és mit akarsz ezzel a rögeszmével bizonyítani ?
– Neked semmit. És másnak sem. Magamnak viszont meg akarom mutatni, ki vagyok valójában, azaz az évek során kivé lettem. Tudnom kell, emberként mennyit érek, mire vagyok képes és mire nem, mit és mennyit bírok ki, hol vannak a határaim. Ha pédául kiéhezett kutyák vagy vadak támadnának meg, mit tennék egyedül? Ki vagyok, ha éhen-szomjan kell gyalogolnom egy autópálya szélén és senki sem hederítene rám? Tudnék-e verset írni éjjel, a csillagos ég alatt egy búzaföld közepén? Mire gondolnék először, ha életem csak pár percen múlna, vagy egy társam élete függne a döntésemtől? Látod, erre kell nekem a zarándokút. Az a sok buszozgatás az otthonom és munkahelyem közt, melyet immár évtizedek óta szinte robot módjára teszek meg minden nap, eddig még nem adott választ ezekre a kérdésekre s valószínű, a nyugdiíjas éveimtől sem várhatok ennél többet.
Végső soron nem is érdekel különösképpen az a hely, melyet Santiago de Compostelának hívnak. Azt csak úgy kitaláltam, hogy legyen célja az utamnak, pontosabban nevén nevezhető végállomása. A lényeg végig bennem lenne. Úgy is mondhatnám, én lennék az állandó látványosság, a folyamatos megfigyelni-megtanulnivaló, a többi csak díszletként szolgálna. Mert mit ér az életed, ha a végén még azt sem tudod ki voltál ? Mit gyűjtöttél magadba s azzal hogyan sáfárkodtál? És hogy az utolsó percben merre billen ki mérleged: a jó, avagy a gonosz oldalára? Hiszen te nem az a néhány csont és oszlásnak indult húscafat vagy, amely végül lehull egy gödör mélyére, hanem a lelked, a mosolyod, a szavaid nyomán tovább élő emlék.

2019. június 12.

3 hozzászólás érkezett

  1. Nászta Katalin:

    Bizony.
    Nemsokára színpadi művé érnek ezek az írások.

  2. B.Tomos Hajnal:

    Csak gyanítom, hogy olyasvalamire gondolsz, mint amilyen az “Én, Francois Villon”-manológ volt Varga Vilmos előadásában…..

  3. Nászta Katalin:

    Akár. De ezek jelenet-fűzérek is lehetnek. Manapság nagy divatja van az ilyen jellegű előadásoknak.

Szóljon hozzá!