– Van­nak em­be­rek, akik­nek élete tel­jes esemény­te­lenségben te­lik, akik­kel születésük és haláluk időpont­ja között nem történik soha sem­mi fi­gye­lem­re méltó – indítot­ta történetét. Közéjük so­rol­ta Haj­nal Haj­nalt is – is­merőse­i­nek csupán Haj­nal a négy­ze­ten –, az em­be­ri ala­kot öltött una­lom meg­tes­tesítőjét. – Ha va­la­ki­nek eszébe jut­na meg­mintázni az em­be­ri szürkeség emlékművét, nála jobb mo­dellt ke­res­ve sem találna – ma­gyarázta.

Haj­nal magába for­duló, csen­des, magányos em­ber volt, már a tízéves érettségi találkozóra szin­te tökéle­te­sen meg­fe­led­kez­tek róla egy­ko­ri osztálytársai. Pe­dig a középis­ko­lai négy esz­tendő alatt ott volt min­den­hol, részt vett min­den­ben, de a maga tartózkodó módján, anélkül, hogy va­la­ha is magára von­ta vol­na bárki­nek is a fi­gyelmét. Az ak­kor szokásos házi­bu­lik­ba el­ment, ha hívták, de ha nem volt ott, sen­ki­nek sem tűnt fel, sen­ki­nek sem hiány­zott. Ő volt az, aki fölösle­ges ötödik kerékként va­la­hogy maga is el­ke­rin­gett a többi­ek mel­lett.
Érettségi után a „dögibe”, azaz az egészségügyi tech­ni­kum­ba nyert felvételt, amit elvégzett ugyan, de mi­vel irtózott az el­esett, be­teg em­be­rektől, végül a kórházi ad­mi­nisztráción he­lyez­ke­dett el. Ne­gyed­magával egy fo­lyosó végi irodában dol­go­zott, a kórház által el­használt fogyóeszközöket tar­tot­ta nyilván, pon­tos ki­mu­tatáso­kat végzett a havi szükségletről, összegyűjtötte, ir­ra­tartóba he­lyez­ve lefűzte a be­szerzők által le­adott számlákat, majd havi je­lentése­ket készített közvet­len főnökének, aki a maga során a köny­velőségre továbbítot­ta azo­kat.
Szor­gal­mas han­gyaként végez­te látványos­nak alig­ha ne­vez­hető napi munkáját. Csend­ben, megbízható pon­tossággal. Gyanítot­ta, hogy szin­te tel­je­sen fölösle­ge­sen, leg­alábbis ki­mu­tat­ható ha­szon nélkül, de nem na­gyon érde­kel­te. Aztán bekövet­ke­zett a rend­szerváltásnak ne­ve­zett fel­for­dulás, egyik napról a másik­ra fel­mond­tak neki is.
Csak rövid ide­ig volt mun­ka nélkül, két hónap után egy hol­land mun­kaközvetítőnek kez­dett dol­goz­ni. Ak­kor in­dult be az egészségügyi dol­gozók – or­vo­sok, ápolók – nyu­gat­ra áramlása, szak­ma­be­liként meg­vol­tak a szükséges kap­cso­la­tai min­den­felé. Neki köszönhetően ment a to­borzás, mint a ka­ri­ka­csapás. Az ügynökség ko­moly össze­ge­ket va­salt fel a közvetítésért, s min­den pénz a Haj­nal kezén ment ke­resztül.
Aki ki­használva, hogy féléven­te érke­zett va­la­ki Rot­terdámból a pénz után, a követ­kező elszámolás elől, természe­te­sen a felgyűlt nem kevés gubával együtt, észrevétlenül – mint aho­gyan élt – felszívódott. Haj­nal a négy­ze­ten – ak­kor úgy tűnt: nyom­ta­la­nul – eltűnt. Aztán félév után érke­zett egy képes­lap a Fi­dzsi-szi­ge­tekről, amely­ben tu­dat­ta szüle­i­vel, hogy jól van, de haza ne várják, nem jön. – Ennyi – tett pon­tot a történet végére.

Forrás: eirodalom.ro