Albert Csilla: Közöny Herceg

II. FELVONÁS, 3. jelenet

(A Herceg fogadóterme. Az ablakok nyitva, tavaszi madárcsicsergést lehet hallani. A Herceg az ablak melletti nagy asztalnál ír, néha megáll a toll a kezében- láthatólag „költ.” Bosszúsan teszi le a tollat a kopogtatásra. Egy szolga lép be.)

Herceg: Mondtam, hogy ne zavarjanak!
Szolga: Kegyelmes uram, nem tudom visszatartani… Villon mestert… Csak erősködik, nem tágít… Mindenképp szeretne beszélni nagyurammal.
Herceg (sóhajtva hátradől): Jöjjön hát.
Villon (hátán batyu, mélyen meghajlik): Kegyelmes jó Herceg…
Herceg (megenyhült arccal) : Nocsak, egy kis sétára készül a környéken? Jól teszi, Villon mester. Költő tollára kívánkozó tavaszi nap van, s nem hiszem, hogy jobb helyen lenne ez a tavaszi napsugár, mintsem az Ön tolla hegyén.
Villon: Kirándulás… Olyasmire készülök, nagyjóuram. Csakhogy olyanra, amelyből nem térek vissza.
Herceg: Hogy érti ezt, Villon mester?
Villon: Elmegyek, kegyes Herceg. Köszönni és megköszönni jöttem.
Herceg (feláll, közelebb lép): Értem már… megbántottuk… Be kell látnia, muszáj volt levonni a havi járandóságából, mert egyébiránt a többi poéta azt hinné, Villonnak mindent szabad… De csöppet se féljen, megtoldom én azt szívesen.
Villon: Hát a suska – akarom mondani, a pénz – mindig jól jön, kegyelmes uram, s eddigi jóságát és támogatását is alázatosan köszönöm. Tán megfagytam volna az országúton, vagy rám támadnak a farkasok, ahogy gyermekkoromban tették Párizsban egy várandós asszonnyal, amikor beszabadultak a szomszédos erdőkből…
Herceg: Elég ezekből a rémhistóriákból, mester… szerencsére már nyugodtabb időket élünk. Főleg az én udvaromban nem kell ilyesmitől s egyébtől sem tartania. Mért szalad hát ki a veszedelembe, a bizonytalanba?
Villon: Itt a tavasz, bizsereg a testem, viszket a talpam, értem jön az országút… Nem tehetek róla, ilyen a természetem. Nem tudok egy helyben ülni és… (Elharapja a mondat végét.)
Herceg… és verselni… Teremtő isten… Gondolom, nagyon unalmasnak tartja azt az buzgóságot, amellyel mi itt a versekről beszélünk.
Villon: Ó, nagyuram, szó sincs róla… csupán… én nem értek ehhez, túl türelmetlen ehhez a lelkem. A cimboráim az okai, ők vittek rossz útra, én is tudtam Guillaumme nagybátyámmal órákig beszélgetni a versezetről és efféle szépséges dolgokról. De elfelejtettem, hogyan is kell – idegen vagyok én itt a poéta urak között. Nem is nagyon kedvelnek, igaz, én sem őket.
Herceg: Valljuk be, nem sokat tett azért, hogy máshogy legyen… De nekem ez mit se számít… a tehetségéhez képest. El akarja vesztegetni?
Villon: Aztán mérnek-e jó bort egy szép versért?… Mert ha igen, hát akkor a válaszom: nem, dehogyis vesztegetem el.
Herceg: Nálam mérnek – több kupával is, és a legjobból.
Villon: Én borivás közben a nagyvilágot szeretném látni, nem csupán a blois-i vár tornyait.
Herceg (sóhajtva az ablakhoz lép, kinéz, kitárja a karjait): A nagyvilág… Milyen gyönyörűséges… (Visszafordul) De lesz majd komorabb hangulatban is Természet asszonyság. Meg tudja-e akkor védeni magát, Villon mester? Mert itt biztonságban van. Az én személyes védelmem alatt. Nem érdekel a múltja, csak a csodálatos versei.
Villon: Bárcsak kellően megköszönhetném nagyuram irántam való eddigi és mostani jóindulatát. De csak azzal tudom, hogy őszinte leszek: itt nem vagyok otthon. Bocsásson el, jó uram. Nem születtem rendes embernek…
Herceg: Van abból elég… de ki tud ilyen verseket írni?
Villon (hízelegve): Ön, kegyes herceg…
Herceg (legyint): Ugyan, Villon mester, hát nem épp az imént ígérte meg, hogy meghálálja jóindulatomat azzal, hogy őszinte lesz?…Hány versemet olvasta el?
Villon: Nos...(Elhallgat.)
Herceg: Értem… de alkalomadtán tegye meg… csakhogy lássa a különbséget egy műkedvelő és egy igazi művész között.
Villon: Megszégyenít, jó uram. A részlet, amit hallottam egy verséből, igencsak tetszetős volt.
Herceg: Tetszetős… hát ez a legjobb szó rá. Tetszetős… Elbájol, de szívbe nem markol…
Villon: Mért is kéne?
Herceg: Nem tudom, Villon mester, nem tudom. De kéne. Szívbe kéne markolnia a versnek. Nehéz lesz ezt nélkülöznöm, ha elhagyja az udvaromat.
Villon: Én nem szíveket szoktam markolászni…(zavartan nevet.)
Herceg (hangot váltva, józanabbul): Nos, menjen hát… Sejtem, hová fog az első útja vezetni…
Villon: Bocsásson meg, kegyes uram, de nem vagyok fából… de nem ám!
Herceg: Tudom… mégis… nehezen engedem útjára. Amilyen dörzsöltnek tűnik, olyan könnyen kijátszható, hiszen képtelen az alakoskodásra. Nem tudom visszatartani, azt látom, de legalább annyit ígérjen meg, szorult helyzetében nem habozik a segítségemet kérni.
Villon: No, azt bízvást megígérem, sőt köszönöm, nagyjóuram. A magamfajta ágról szakadtak hamar bajba kerülhetnek, ha nem vigyáznak. Akkor én… (várakozva toporog, a torkát köszörüli.)
Herceg: Vagy úgy… (az asztal fiókjából kivesz némi pénzt, Villon markába teszi, aki villámgyorsan a zekéjébe rejti) …Vigyázzon rá.. és maradjon életben. Maradjon életben, és írjon verseket.
Villon: Hálásan köszönöm az irántam való jóságát, kegyes herceg… Indulok… (Hajlongva kihátrál.)

(A Herceg az ablakhoz lép, vár, aztán kijjebb hajol, integet, majd tűnődve néz, azt mormolva):
Egyet sem…

Folytatjuk

A színjáték eddigi részei itt találhatók:

Közöny Herceg