Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (77)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Balázs Lajos: Amikor az ember nincs es ezen a világon
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, Szerkesztő: Sarány István, Borítóterv: Gutenberg Grafikai Műhely)
Mivel az „is” helyett „es” van, rögtön eszünkbe juthat, hogy ez valamiféle székelykedés. Az is. Nevezhetném akár székely Kinsey-jelentésnek is a szexualitásról, miután jó hetven évvel ezelőtt megjelent az amerikai változata, és rendkívül gyorsan bejárta a világot, hogy mind a mai napig a szexuálterapeuták referencia könyve legyen.
Vagy nevezhetném székely Káma-Szutrának, hiszen akadnak benne olyan pózok, hogy nem röptében, hanem mondjuk a hegyoldalon lefele gurulva miként lehet elérni azt a boldog pillanatot, amikor mind a kettőnek jó. (idézet az egyik interjúalanytól). De hogyha végigtekintünk Balázs Lajos (1939) néprajzi kötetein, amelyek leginkább egyetlen felcsíki nagyközség, Csíkszentdomokos köré csoportosulnak, akkor említhetném megintcsak az amerikai Edgar Lee Masters (1868-1950) Spoon River Antológiáját is, amelyben úgyszintén egyetlen falunak állít emléket. Persze, kissé másként, versekben, de a szándék közös. Annál is inkább, mivel amikor Balázs Lajos négy hatalmas kötetben vizsgálja a négy emberi sorsfordító – születés, párválasztás, nemiség és halál – szokásvilágát, akkor ugyancsak tekintélyes magyar és nemzetközi könyvészeti források birtokában gyakran von le olyan következtetéseket, amelyek jóval túllépik Csíkszentdomokos határait és egyetemessé, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, időtől és tértől függetlenül válnak emberközpontúvá, igazi antropológiai gyűjteményé, a kifejezés klasszikus értelmében. Szerző kászoni származású, többször is eszembe jutott, hogy megkérdezzem, miért nem ezt az kimondottan jellegzetes szokásvilágú térségét választotta kutatásainak céljául, de soha nem került rá sor. A társadalomkutatók más kritériumok alapján döntenek, mint a köznapi emberek, lehet, az is közrejátszott ebben, hogy egy ideig Balánbányán volt tanár, és hozzá közeli községben találta meg azokat a jellemzőket, amelyeket sok száz interjú segítségével, oral history alapon ki lehetett bontani. Az így keletkezett adathalmazok között azonban meg kellett találni a kapcsolatrendszereket, olyan modelleket felállítani, melyek felhasználják a lélektan, a magatartástan, a vallás, a szokásjog, a történelem, a közösségi hagyományok, a tulajdonjog és több más tudományág vagy vonatkozás elemeit, méghozzá olyan szintézisben, amely mindenképpen újat jelent az eddigi néprajzi kutatásokhoz képest. És Balázs Lajos teszi mindezt ráadásul rendkívül olvasmányosan, mindvégig vigyázva a pontos és szabatos, egyúttal érzékletes fogalmazásra. És nem csupán a könyveiben, hanem több száz tanulmányában is. Így nem véletlen, hogy a Sapientia nyugdíjas professzora, minden jól és kevésbé ismert néprajzi társaság tagja, az Akadémia kültagja és több kitüntetése, oklevele, elismerése mellett Csíkszentdomokos díszpolgára. Nem tudom, ott hogyan szólítják, de Csíkszeredában mindenkinek doktor Balázs. Aki még nyolcvanon túl is okozhat számunkra meglepetést.
Beteges féltékenység (részlet a 8. fejezetből)
– Van-e olyan ember, aki akkor is féltékeny, ha nincs oka rá? Mintha benne rejlene a természetében. Milyen az ilyen? Milyen helyzetekben mutatkozik meg az ilyenfajta féltékenység?
– Sok helyt van, hogy a mulatságba kezdődik. Hol a férfi, hol a fehérnép féti az urát. Például nálunk olyan vót, hogy én nem tudtam senkire reanézni, senkivel beszélgetni. Ő egy percre lerészegedett, s má vájta a zsebit a bicskáért, hogy öl meg. Ott, majdnem-majdnem minden esszejövetelt esszetört. A féltékenysége miatt. Ő vót benne mindenbe, s fétett ingemet. Vót egy olyan szokása például, hogy szerettem mondani s szerettem kacagni. Vótak ilyen idősebb szomszédok, s jöttek ide, met én a kollektívába szedtem fel a vicceket, s nekik mondtam el, s itt jót kacagtunk. Na, má itt az asszonyokval s az öregekvel es kötött belém. Aztán mikor elmentek… Azét, hogy én mondtam, s kacagtunk. Meg vótam örökké fétve. De kitől?” (N. 65).
„Fiatalkorba felkért egy ember, hiába, hogy megkérdezte, vagy felkért egy jó barátja, egy legény, hogy »Amáli nénit, Mihály bácsi felkérhetem-e?« »Vigyed, vigyed! Há persze, menjetek«. S hogy lehujzták azt a nótát, én ugye tudtam, hogy az uram egy nagy féltékeny, én hamar futtam, ültem melléje, s akkor má így nézett, döfött vóna fel. S akkor má vájkálta a zsebibe a bicskát. Meg akart vóna ölni. Ott! Fiatalkorunkba sok vót ilyen. Mulatságba. Én úgy kellett féljek, én úgy őröztem, mint Szűz Máriát, hogy valahogy ne részegedjen le. Me zavarodott meg. Józanon es féltékeny vót. A szomszédok kacagták. Én elmentem a bótba, s Mihály bá ki vót állva, má kacagták, hogy Amáli néném nincs honn, biztos, me Mihály bá a kapuba má várja. Lesi, hogy jő-e. Hát akkor kellett szeressen, ha így tett. S ez fiatalkorba így ment. De most, hogy leöregedett s lerobbant, akkor én má csak sírtam, de bőgtem, hogy ilyent, s így csinál nekem, s ezt mondja nekem most es. Mikor neki má nem vót se keze, se lába, mondtam, hogy »sokat kértem az Istent, hogy ide kerülj, met ezekvel üttél s most a kalánt es kezedbe kell adjam. S akkor gondoltam, hogy valahol az Isten megverte: Sajnáltam, hogy ilyen nyomorék vót, de valamit méges kellett mongyak. Sokszor vert meg, sok mindent csinált. S most méges úgy hiányzik! (Elszomorodva mondja.)” (N. 63).
„A legény-képeket én bé kellett rakjam a tűzbe. S a leveleket. Ő követelte, Részegedett meg, s hánta, s mondta a rosszakot. S én betettem az enyémeket, hogy az övét es bé tudjam tenni. Még akkor, amikor esszé kerültünk, s kezdte az elyenyeket vitatni: a leveleket s a képeket. Azelőtt, amikor olyan szerelem formába elbeszélte, hogy ez a lejány ki, az ki, akkor nekem es vótak elyenyek, s a buta fejemmel elhoztam, dehát édesanyám es adott oda neki mindent, s elkezdett zaklatni miánnuk.
Kikényszerítette, hogy hazugjak.
Elé kellett menjek a kapuhoz, me ki vót nyílva, s becsuktam. Jő haza a munkából, s azt mondja, »Ki járt ide?« Mondom, »ide ma nem járt senki az ég világán!« De tényleg, egy olyan nap vót, hogy senki se járt. S azt mondja, »látom, ejisze, a nyomokot! Férfi-nyom, s nekünk ilyen lábbelink nincsen«. S má szökött, az osztovátába ültem, má ütni akart. A leányka szökött elejibe. Aztán a lejánkának eszibe jutott, hogy »Édesanya, há maga járt elé a kaput becsukni a sárga gumicsizmában Aztán megmutatta az apjának es a nyomokot.
A vejem kellett menjen a leányomhoz a korházba, met bubájuk vót. S én lementem este, hogy készítsem a csomagot. S amikor jöttem haza, jöttek a sittes buszok. S akkor nem vót más lehetőség, hosszú az udvar, ha bejövök, a nyomomot lássa, me nagyot havazott. Hirtelen megjedtem, hogy én most evvel hogy számolok el, met örökké kellett a nyomokkal számolni, hogy ki járt ide s én hova jártam. Hamar megfordultam, s seggel bejöttem. Nem látott senki. A kaputól a házig végig visszafelé jöttem. Hátrafelé lépkedtem. Hánytam le a ruhát magamról, vettem a seprűt, este 11 óra vót (!), s elsepertem, mire jött. Így kellett csináljam a békességért.
Ha sár vót, ha por vót, mikor jött haza, örökké nézte a nyomokat az udvaron hátra. Mikor jött haza a sittből, nézte a nyomokot. Ide nem szabadott béjőni senkinek, kimenni nekem csak dolgozni szabadott, s bevásárolni, de a nyomokkal le kellett számolni.
Ha valaki fehérnép járt, idegen, azért es csinált cirkuszokot. Elég vót, ha nyomokot látott, az má elég vót. Nekem feszt kellett takarjam a nyomokot.
Úgy mondták, hogy a részegességből kigyógyul idővel az ember, de a féltékenységből soha. Az a legnagyobb betegség” (N. 69).
„A férjem erőst féltékeny volt. Még azt se mondhattam el előtte, hogy mit álmodtam, met örökké rosszra következtetett. Jaj, Istenem, milyen volt! Ha valami olyan álmot láttam, s elmondtam, azt mondta, » hm… Nappal ha nem járna ezen az eszed, nem álmodtad volna«. Aztán mondtam, hadd el álom, met én többet soha, amíg élünk, az álmomat el nem mondom” (N. 55).
„Olyan es kerül: oka nincs, s méges féltékeny. Má gyermekkorából es féltékeny: irigy a testvéreire. Magába úgy belészuggerálja, hogy elbetegedik. Idegbetegséget es kap az ilyen. Olyan féltékeny, hogy hal meg. Ő se tudja, hogy miért. Csak érzi azt a rossz érzést. Több van ilyen férfi, de fehérnépbe es akad elég.” (N. 67).
– Vannak-e fokozatai a féltékenységnek?
„Má aztán utójára annyira ragaszkodott, hogy ha elmentem a szomszédba es, jött utánam. Eccer úgy felmérgelődtem a szomszédba: azt mondtam, »Te örökké mé jősz utánam? Menj járjad az emberekkel a dolgodot, s én itt az asszonyokkal megvagyok«. Aztán észrevettem, hogy féltékeny kezdett lenni. Na innét tudom, hogy mi a féltékenység.
Addig soha nem szólott semmiért, ha valahova elmentem, megkéstem… De csak egy vasárnap reggel es őtöztem fel, mentem a lejánkákkal a templomba, »Na, milyen szépen felőtöztél! Most kinek őtöztél fel?« S mondom, »a legényeknek!« Én olyan vótam, én vissza tudtam vágni. »Hát én es nem vagyok még vénasszony! Még utánam néznek, s lássák, hogy milyen szépen fel vagyok őtözve.« Képes vót, hogy várjon a tornácon, hogy kivel es jövök haza.
Lehet, hogy megbánta, hogy mit csinált, mikor meglátta, hogy az a szeretet el van múlva, ami vót. S akarta, próbálta helyre hozni… Sokszor mondta, hogy »Ejisze, nem állasz bosszút velem?« S mondom, csak vónék olyan, hogy állhatnék bosszút veled, met elmennék egyet én es. Mit szólanál, ha én es elmennék? Azt hiszed, én nem kapnék egy embert?! S azt mondja, »Én tudom, hogy kapnál. Nem kell nekem mondjad«.” (N. 75).
A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:
Pusztai Péter rajza