Albert Csilla: KÖZÖNY HERCEG

II. FELVONÁS, 4. jelenet

(1461 nyara, d’ Aussigny püspök Meung-sor-Loire-i börtöne. Cellasötét, piszkos szalma, a falak mocskosak, rajta rászáradt vér, ürülék, feliratok. A sarokban egy rongyokban lévő idős férfi próbálja a szalmákból font zsinórral összefogni a nadrágját. Nyílik az ajtó, belöknek valakit, elterül. A hátán a korbácsok felhasították az ingét, csupa vér, nyög, nem mozdul.)

Fogoly: Jó ég, téged aztán helybenhagytak, barátom. Látom, a püspök őnagysága katonái igazán adakozó kedvükben voltak…
Villon (nem emeli fel a fejét, de sziszegve): Kushadj… Pokolfajzatok!
Fogoly: Az ám, de még mennyire!…Velem is elbántak… nézd, kifogytam teljesen a nadrágomból.
Villon (még mindig nem látni az arcát): Ne foglalkozz vele, nem lesz neked arra már szükséged.
Fogoly: Ezt hogy érted?
Villon: Ahogy mondom. Nem mindegy, hogyan himbálózol az akasztófán?
Fogoly: Nem ám, nekem nem az. Nem mindegy, hogyan jelenek meg az Úr színe előtt.
Villon: Hogy te az úr színe előtt? (erőre kapva felkönyököl, láthatóvá válik duzzadt, veréstől kék-zöld arca.) Aki előtt mi megjelenünk, az szarvat visel, és kénkövet fúj… és mit sem törődik a fizimiskánkkal…
Fogoly: Nem… én bizonyos vagyok, hogy a menny és nem a pokol kapui előtt fogok várakozni.
Villon. Hisz gonosztevők vagyunk, pajtás…
Fogoly: Én nem… Az Úr nem róhatja fel bűnömül, hogy meg akartam védeni a lányomat a püspök katonáitól…
Villon: Mire mentél vele?…Nem olyan nagy dolog egy kis kamatyolás….
Fogoly: Mocskos szád van, hallod-e. A lányom még csak 13 éves.
Villon: Aztán mire tartogatja a testét? Hisz látod, milyen hamar semmivé lesz minden földi szépség.
Fogoly: Semmiképpen sem egy izzadságtól bűzlő, kövér fatuskónak tartogatta… Most már persze mindegy… Jaj, ha az ember szegény, akkor…
Villon: …akkor húzza meg magát, és ne akarjon igazságot, mert az nincsen, barátom.
Fogoly: Itt a földön nincs, de ott fenn… kell, hogy legyen.
Villon: Hát… ha van, akkor én azzal sem megyek semmire, mert az én lelkemen valóban sok bűn szárad, nemcsak ez a lopás… Nem egyfelé tartunk az akasztófáról, attól félek… Ó, istenem, pedig…
Fogoly: Pedig?
Villon (odavonszolódik a falhoz, felül valamennyire, hátát a falnak támasztja): Pedig én sem születtem csirkefogónak. Anyám egyszerű asszony volt, de a bátyja – a nagybátyám, tudós ember –, magához vett. Mennyit könyörgött neki anyám, milyen hálás volt, még a kezét is megcsókolta, én meg hogy szégyelltem, hát mért kell így kuncsorogni… .Később is szégyelltem… , akkor meg azért, mert annyira együgyű volt, szentül hitt mindent, amit a templomban mondtak neki, és nekem állandóan hazudnom kellett, hogy meg ne szakadjon a szíve… mert megszakadt volna, ha tudja, hogy az oskola mellett aztán meg helyett kurvázom, vedelek, lopok… Szegény anyám… bárcsak a bocsánatát kérhetném…
Fogoly: Hát kérjed. Meghallja, hidd el, barátom.
Villon: Ó, de sok mindenkiét kellene még kérnem… A nagybátyám… annak is doszt hazudtam… ő meg mindig hitt nekem… amolyan hóbortos tudósként nem látott tovább a finom papíroknál… .Mi meg a cimboráimmal csak röhögtünk rajta… Pedig… Bárcsak újrakezdhetném az életet!
Fogoly: Sosem késő, jól tudod, hisz bánod bűneidet.
Villon: Mi vagy te, gyóntató pap? Mert azokat ki nem állom… a papokat tudniillik… ritka egy képmutató fajta.
Fogoly: Hogy én pap?… Írástudatlan parasztember vagyok….
Villon: No, én meg mire mentem a nagy írástudással…
Fogoly: Hát te amolyan deák vagy?
Villon: Hogy én… Nem, dehogy… ugyan annak készültem… inkább rímfaragó…
Fogoly: Az meg mire jó?
Villon: Hát ez az, pajtás: semmire… hacsak… mert volt egy cudar tél vagy három éve, amikor megmentett… Oreans-ban a herceg udvarában találtam oltalomra.
Fogoly: Ó, az nagyon nagy úr… és láttad is?
Villon: Hogy láttam-e? Beszéltem vele, nem is egyszer. Odavolt a verseimért, oda bizony… maga is írt ilyesféléket… eléggé unalmasakat – olyan kisasszonyosakat, finomakat… amilyeneket csak bársonyban járó urak írnak, akiknek nincs egyéb gondjuk, mint a madárfütty… Maradhattam volna, én balga… de én mindig rosszfele húzok… aztán most itt vagyok, tessék…
Fogoly: Kérhetnéd tán a pártfogását – lehet, szólna az érdekedben…
Villon: Csak nem gondolod, hogy már korábban nem próbálkoztam ilyesmivel? Írtam egykét olyasmit, ami a lélek épülésére szolgálhat, alázatos szavakkal el is juttattam az udvarába, de nem jött válasz. Túl magasan van… .vagy én vagyok már nagyon mélyen…mindegy is… mi közöm hozzá, hiszen tán már a nevemre sem emlékszik… és nem fog senki sem… hacsak arra nem, hogy hogyan ette ki a szemét egy vézna alaknak a szarka… mert én is erre emlékszem gyerekkoromból, amikor labdázás közben egy farkastépte csecsemőbe botlottam… Még ma is kísért álmomban, az ám….Tán én is fogok holtomban valakinek így visszajárni… Ó, pajtás, a halál… az ám az egyetlen igazság… és az egyedül igazságos. Mert eljön mindenkiért, csakhogy mintha a szegényekért még az is hamarabb jönne, tán még őt is le lehet kenyerezni… Hanem… az örök kárhozat gondolatától nagyon rettegek… Mért is nem éltem jobban…
Fogoly: Lehetett volna?
Villon (kicsit elgondolkozik): Ördög tudja… (felnevet)…és valóban, ő biztosan tudja, mi térített le… csenevész, csúnya fiú voltam, épp, mint most, bár ma egy fokkal rútabb vagyok… gyakran bánkódtam ezen… talán ez vitt bele ebbe a bűnös életbe… hogy ott majd nem számít… meg aztán akkor Párizs olyan… szabad volt… úgy értem… a rendőrség alig vagy meg sem mozdult… a temetőkben árulták a testüket a lányok… a csontkamrák mögött emelték fel a szoknyájukat…nehéz volt tudni, mi a jó, mi nem…
Fogoly: Nem is tudtad?
Villon (hallgatva): Mit kérdezel… látom, nagyon résen vagy, azzal az egyszerű paraszti eszeddel… Jól van… hát… persze, azért tudtam, mi az, ami nem jó. Tudtam, hogy amit csinálok, az nekem akkor jó, de hogy valójában nem az. De a pillanat mindig győzött. Aztán meg már nem volt visszaút…
Fogoly: Mindig van visszaút… ezt tanította nekem anyám, csak meg kell bánnunk a bűneinket, és jó útra térni.
Villon: Mondom, hogy gyóntató papnak mehetnél… Ugyan… már nincs hová visszatérni… és különben is… vége az életemnek… és nem tettem semmi jót, de semmi jót…
Fogoly: Gondolkodj, bizonyosan találsz valami jót az emlékeid között…
Villon (hallgat egy ideig, aztán torkát köszörülve, kicsit furcsa, ellágyult hangon): Anyámhoz csütörtökönként jártam, mielőtt elindult volna a templomba. Lassan ment el odáig mindig, mert egyre rosszabbul látott. Mindig elkísértem, de hiába kérlelt, be már nem mentem vele – vártak a cimboráim. De azon a csütörtökön nem mertem magára hagyni, mert már csak botorkált, s a vénasszony, akivel vissza szokott jönni, előző héten feldobta a talpát… hát kénytelen-kelletlen bementem vele végighallgatni a misét… Majdnem vak szeme megtelt könnyel az örömtől, hogy megmutathatja a szomszédoknak – ott ül vele az áhítatban a fiacskája… Megfogta a kezemet, szorongatta a göcsörtös, hideg ujjaival – próbáltam kiszabadítani, de aztán hagytam… „Ugye szép, fiam, ugye, nagyon szép ez a kis templom?” – suttogta, bár már nem látott belőle csak homályos foltokat. Igazság szerint elég kis semmi templom volt, a falakon rusnya ördögökkel meg rózsaszínű angyalokkal. „A kékszalagos angyalkát szeretem a legjobban” – suttogta anyám… és aztán elmondta, hogy minden este azt kéri, hogy járjon közbe a mindenhatónál az ő fiacskájáért, hogy nagy tudós lehessen. És akkor felhangzott valami istenes ének, és nekem sírnom kellett, és nem tudtam abbahagyni, és többen odanéztek. „Lám, ugye” – mosolygott anyám -, „én is gyakran elpityeredem…” és már törölte is hályogos, öreg szemét. Én meg… hirtelen megfogadtam, hogy hazamegyek, beszélgetek Guillaume nagybátyámmal, és nem fogok kimaradni az éjszaka… És így is tettem, így is… de Guillaume mester hamar lefeküdt, és Párizs sötéten lüktetve áradt a szobám ablakán be, és… muszáj volt elvegyülnöm benne… Hát talán az… talán az a néhány perc ott templomban…
Fogoly: Elég az, elég az a néhány perc… azt hiszem… Gondolj majd arra, mielőtt… (Hirtelen kivágódik az ajtó, egy őr néz le a megrettent foglyokra)
Fogoly: Itt az idő… Ilyen hamar?
Őr: Fogd be a szád, ha jót akarsz magadnak! Na… mit bámultok? Szedjétek össze a rongyaitokat, és kotródjatok!
Villon: Hová…hová ….megyünk?
Őr: Hát tudom én, milyen istenverte koszfészekbe mész haza? Szabadok vagytok, köszönjétek kegyes jó urunk, XI. Lajos őfelsége látogatásának, akit elkísért Orleans hercege is, és nemrégen szerencsésen megérkeztek városunkba. Imáitokba foglaljátok a neveiket, mert semmi sem mentett volna meg benneteket az akasztófától!… Na mi lesz… szedjétek a mocskos lábaitokat, nem érek itt rá várni…

(Villon, a Fogoly lassan érti meg, hogy szabadok, és fizikai állapotukhoz mért gyorsasággal mennek ki a cellából, az őr mindegyikükbe belerúg még egyet):

– Egy kis ingyen útravaló!—– és röhög.

(Befejezése következik)

A színjáték eddigi részei itt találhatók:

Közöny Herceg