Marslakók párbeszéde
Doru Pop és Demény Péter az Úz-völgyéről
Demény Péter: Arra gondoltam, beszélgessünk az úzvölgyi eseményekről. Mit gondolsz az egész cirkuszról? Mit mondhatnánk mi, egy román és egy magyar, akik viszont nyitottak, és nincsenek elszállva nemzeti hovatartozásuktól? „A Marsról beszélünk” mondtad tegnap, amikor telefonon beszéltünk. Te mit látsz onnan?
Doru Pop: Amikor képesek vagyunk a másik nyakának ugrani olyasmiért, ami egy temetőben történik, akkor valami nincs rendben velünk. Néha az az érzésem, hogy egyes embertársaim más bolygóról, vagy talán más időből érkeztek. Ha a Középkorban élnénk, úgy a keresztek és a síremlékek gyászos háborúságának még látnám némi értelmét. Egy olyan korszakban viszont, amelyet az értelemnek és a párbeszédnek kellene uralniuk, úgy tűnik, ezek a gesztusok képtelenségnek tűnnek. A síremlékekre húzott fekete zsákok morbid látványa nem egyéb a múltimádat gyászmeneténél, a múltbeli maradványokért hadakozásban pedig van valami kísérteties. Az Úz-völgyére ma új elnevezés illik: Obtuz-völgye (lefordíthatatlan szójáték: az obtuz románul korlátoltság-ot jelent). Mert az ott hadakozó korlátoltak mindkét oldalon fellelhetők. Mindegyikük tudatát beszűkíti a gyűlölet, az ellenségeskedés és az előítélet.
Sajnos, létezik egy általánosabb folyamat, ami elmérgesíti a románok és magyarok közötti ellenségeskedést. És tudjuk, hová vezet e magatartás a mi évezredes közös történelmünkben. A román nyelvben tulajdonképpen él egy kifejezés, ami rávilágít a kérdésre: „Ne ássuk ki a halottakat” („Să nu dezgropăm morții”) – ez azt jelenti, engedjük el a múltat. Csakhogy mi élvezettel vájkálunk a múlt felhánytorgatásában, közös emlékezetünkből előássuk a holttesteket és haláltáncot járatunk velük. Mintha csak kollektív, nyílvános szellemidézést művelnénk, amelyen halottakat szólítunk fel párbeszédre, mintha nekik még lenne mondanivalójuk a mi problémáinkra.
Demény Péter: Nekem is van egy szójátékom erre: a Harcos Úz-völgye (ellentétben a Háztartási Úz-völgyével ?) [a román Valea Uzului Războinic és Valea Uzului Casnic nyersfordítása]. Rögeszmém, hogy a merev, úgynevezett egynemű identitások esetéről van szó, egyfelől. Létezik másrészt a trianoni utódállamok frusztrációja: nekik muszáj igazolniuk, hogy minden az ő tulajdonuk, az iskolák és a bankok, a városok és a temetők, és mindez őseiktől maradt rájuk. Miközben magam is azt gondolom, amit a zsákokról mondtál, úgy látom, hogy a román államnak vagy hivatalosságoknak is hiányzik a kellő bölcsessége, hogy orvosoljanak egy ilyen helyzetet.
Másodsorban azt hiszem, felfogásbeli kérdésről van szó. Az iskolában is azok a bunyósok, akik azt látták otthon, hogy a problémákat az öklünkkel oldjuk meg. Mindkét nemzet úgy tanulta (az RMDSZ-kampány szinte csak erre alapozott), hogy az erő, a mások iránti gyűlölet az, ami sikerre visz.
Harmadsorban örvendek, hogy Kolozsváron azért láthattuk, hogy létezik normalitás is – a 90-es évek fekete márciusában erről még csak szó sem lehetett.
Doru Pop: Amit ugyancsak furcsállok, s a tudósoknak is fel kell figyelniük rá, valahányszor furcsa lényekre bukkannak a világóceán mélyén, hogy Romániában még léteznek egyáltalán ilyen emberek. Megdöbbenve hallottam, hogy léteznek a „Frăția Ortodoxă” (Ortodox Testvériség), a „Sfântul Mare Mucenic Gheorghe, Purtătorul de Biruință” (A Nagy Szent György Vértanú, a Diadalmas) nevű szövetségek, akik nem csupán a magyarokra haragszanak, hanem a homoszexuálisokra és egyéb „elfajzott” ateistákra. Rácsodálkoztam ugyanakkor, hogy Romániában van egy Dărmănești nevezetű helység is, amely hasznunkra válhat majd a népszerű Fácános játszmákban. Muszáj föltennem magamban a kérdést, milyen emberek azok, akik fekete zsákokat húznak a keresztekre, akik képesek lakatokat leverni a temetőkapukról, akik azzal foglalkoznak, mekkora a földi maradványok száma, akik a piros-sárga-fehér-kék-zöld zászlókkal képesek egymás fejét ütlegelni. Miféle gépezet hozza őket működésbe? Mi az, ami arra késztet valakit, hogy egy temetőbe menjen, és a sírok között üvöltözzön? Hogyan lehet köpködni s ugyanakkor imádkozni? Fejbeverni valakit és Krisztusra hivatkozni? Európainak tartani magunkat és vadállat módjára ordítozni?
Demény Péter: Fájó kérdések ezek. Magam is, a nagy ”ipocritist” (a román ipocrit/képmutató szóra utaló, lefordíthatatlan szójáték; Demény Péternek román nyelven kötete jelent meg Ghidul ipocriților/Képmutatók kézikönyve címmel), jókora képmutatást látok ebben: alig távozott a pápa, aki hitem szerint egy remek pápa, de bárhogy is legyen, szép dolgokat mondott mások szeretetéről. ”És az agg alighogy elment” (Mihai Eminescu: Harmadik levél. Franyó Zoltán fordítása), ezek ölre mennek egy temetőben. Hol van itt a kereszténységük, ha közben tesznek az európaiságra? Európát védik, de minek a nevében?
Doru Pop: Sajnálatos módon így néz ki a „keresztény Európa”, ahová a ma populistái szeretnének bennünket visszavezetni. Személyesen nincs szükségem a faji és vallási konfliktusok Európájára, nincs szükségem a kereszthordozó, imát mormoló öldöklések „aranykorára”.
Demény Péter: Mindennek dacára, számos normális hangot is hallani mindkét oldalon, teli van velük a Facebook, Ezt nem igazán lehetett elképzelni 1990-ben. Mit gondolsz, fejlődött-e a világ, miközben el is romlott? Vagy sem az államnak, sem a „megbízott szerveknek” nem érdekük a konfliktus „túlnövése”?
Doru Pop: Tudja a csuda, könnyű „normálisnak” lenni a Facebookon, közben meg sutyiban nacionalistának maradni. Ami a szerveket illeti: azt hiszem, nem is kicsi az örömük, hogy még adódnak ilyen helyzetek. Elnökök, kormányfők, európai tanulmányokban jártas fejek, mindenféle politikusok (és lám, a magunkfajta fecsegők) kommentálják egy olyan romániai helységben történteket, aminek a létezéséről kétlem, hogy egyáltalán tudtak. Most előállnak a volt tábornokok, akik ellátogatnak a temetőbe, mindenféle kiváló politikus véleményt mond egy helységről, amely elsüllyedt az időben.
Demény Péter: Ez már így szokott lenni: az előítéletek gyökere mélyebb a normalitás vágyáénál. Vagyis ismét csak a Marsra érkeztünk. ?
Doru Pop: Talán el se indultunk, és eleve marslakók voltunk.
2019. június 10.
Forrás: abcentenar.ro / ford. CsG.
Pusztai Péter rajza
2019. június 12. 10:28
Két értelmes és érzékeny embernek a beszélgetése. Viszont az Úz-völgyi incidens másról szól. Az „azok”, akik ölre mennek, nem egyformák: az egyik a támadó, a másik a védekezõ fél. Egy nemzet támadja a védekezõ kisebbséget – még ha vannak a nemzetnek józan tagjai is, az állam a csõcseléket buzdítja, azok mellett áll.
(Köszönet Cseke Gábornak, hogy lefordította, azaz rendelkezésünkre bocsátotta a szöveget!)
2019. június 14. 14:10
Gergely Tamásnak alighanem igaza van, az Úz-völgyi incidens teljesen másról szól, ez is mint mindig a romániai erőviszonyok küzdőterén, elsősorban az egyenlőtlen harc nagy szégyene, ahol a többségi nemzet, mint államhatalom nem a dolgok megoldásán, hanem a konfliktusok szításán mesterkedik, feltüzelve a távoli megyékből (PH rendszámú, tehát Prahova megyei) autókkal ideszállított magyargyűlölő tömeget, ebből próbálva szavazati tőkét kovácsolni.
Nem ez az első, ha a marosvásárhelyi fekete márciusra, a zászlós ügyekre, a kétnyelvű feliratokra, a marosvásárhelyi orvosi egyetem körüli cirkuszra és sok másra gondolunk és ahogy a dolgok mennek, úgy néz ki, hogy nem is ez lesz az utolsó, ahol egy EU-s tag, jogállam úgy viselkedik saját kisebbségi állampolgáraival, mint a gyarmatosítók.
2020. január 4. 11:47
Az Úz-völgyi incidens fejlemény. Érdemes volna ezt a témát hasonlóan higgadt beszélgetésben az ok-okazati összefüggések, a jogszerűség és a tisztelet kultúrája szempontjából is kibeszélni! Az eseményeknek láncolatuk van, ami a végkifejlet szempontjából lehet, hogy mindegy is, de a jelenség megértése és a tanulságok levonása szempontjából nagyon is fontos!