Egy 5×4 méteres előszobában tüsszög, krákog, zsebkendőjébe trombitál, és türelmetlenül topog legalább húsz felnőtt és gyermek vegyesen. Én is köztük ácsorgok, de nem influenza-ügyben. Ehelyett kegyetlenül hasogat a derekam, igyekszem valahogy átpréselni magam a tömegen, hogy legalább nekitámaszkodhassak a falnak, ha már ülőhelyhez jutni semmi esélyem. Nos, ez az egész tüsszögő, krákogó tömeg azért tolakszik itt már órák óta, hogy bejuthasson az egyetlen háziorvoshoz, lehetőleg még a nap folyamán. Én persze ismét csak az utolsók közt várakozom, mert későn érkeztem. Megköszönném, ha kb. másfél óra múlva túllehetnék a fehér ajtón, de addig bizonyosan már én is tüsszögök – szortyogok, mert lehetetlen be nem szívni az itt kóválygó töménytelen bacilust. Már látom is magam a kórház sürgősségi osztályán… Végül a másfél órára saccolt várakozásból kettő lesz, de végre ott állok a képéből kikelt orvosnő előtt. Már a hangja is elapadt. Gépiesen pötyögtet a laptopján, papírt fűz be a nyomtatóba, aláírja, lepecsételi, átnyújtja nekem s már int is, hogy jöhet a következő.

Hazáig azon morfondírozok, hogy miért nevezik ezt az igazán sajnálatra méltó embert háziorvosnak. Első sorban, mitől orvos a hat-nyolc órán át billentyűket ütögető alkalmazott ? Vagy, ha némi jóindulattal,- tekintettel hipoktáteszi esküjére – mégis elfogadjuk gyógyítói beosztását, hogyan jön ide a “házi” minősítés?
Ezek után otthon a legfrissebb tv-hír már csak bombon a tortán: ” Pár perce százkettőre emelkedett országunkban az influenza halálos áldozatainak száma” . Vajon miért nem lepődök meg?

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2019. június 14. 06:20

   Jó kérdés, amit nem ártana, ha az orvosnőn kívül a még illetékesebbek is meghallanák.