Káfé-színpad (XI)
Albert Csilla: Közöny Herceg
II. FELVONÁS, 5. jelenet
(A püspök palotája. Este van – zeneszó, díszes vacsora, vendégek, nevetés, az asztalnál az előtérben a herceg és a Fattyú. Láthatóan nagy kedvvel esznek, isznak, beszélgetnek.)
Fattyú: Édes öcsém, de vártam már erre a pillanatra, hogy ledobhassam a páncélt, meg a kíséret nyűgét.
Herceg: Nos, ki is érdemelted… Őfensége kíséretét biztosítani komoly feladat… De immár épségben elhagyta püspök uram székhelyét, úgyhogy… megpihenhetsz… Persze csak holnapig, akkor rám kell Orleans-ig vigyáznod. De most!… Most ránk fér egy kis mulatás. Hé!
(Hátrafordul, a mögötte álló szolga teli tölti a kupákat, koccintanak)
Fattyú: Ó, ezek a zamatos, erős orleans-i borok… Semmi sem okoz ilyen gyönyörűséget ilyen hamar…
Herceg (kissé már kapatos): No, no… és a hölgyek kegyei…
Fattyú: Öcsém, megvallom, ritkábban vágyom már erre, egyre ritkábban… a széptevés amúgy sem az én mesterségem.
Herceg (Nehezen forgó nyelvvel, felszabadultan): Ugyan… ki beszél itt széptevésről… megy az anélkül is… (felnevet, a Fattyú, aki nyilván jobban bírja a bort, nem nevet vele.)
Fattyú: Nem is tudom… ahogy öregszem, egyre kevesebb kedvem lelem abban, ami anélkül is megy… inkább az ilyen jófajta nedű… Jobban esik a lelkemnek… mert valahogy elfáradtam.. Amúgy meg épp te akarsz engem lebeszélni a széptevésről, te, a széptevés bajnoka… Aki állandóan széplelkekkel veszi körül magát… Fogadok, most is tele velük az udvarod.
Herceg: Igen…. valóban, mit is tagadjam, a költészet az én igazi szerelmem. Hitvesem csak azután következik – de mint több alkalommal bájosan kijelentette, megbocsátja nekem ezt a hűtlenséget.
Fattyú: Naná…. veszélytelen és erőtlen vetélytárs….
Herceg: Erőtlen???… .Ilyet csak az mond, aki nem találkozott még Költészet úrnővel.
Fattyú: Könyörgöm, ne verselj nekem. Csak egyszerűen – katonaember vagyok, aki káromkodásban született, él és hal meg.
Herceg: Hacsak nem találkozik előtte…
Fattyú: Ki ne mondd még egyszer!… És mért találkoznék, ha eddig nem tettem? Benne vagyok már a korban… annyi helyet bejártam… és nyomát se leltem.
Herceg: Pedig ott van mindenhol. (Előredől, kissé patetikusan körbemutat): Itt is – csak ki kell nyitnod jobban a szemedet.
Fattyú: Nyitogathatom, nem látok én itt semmi ilyesmit…
Herceg: Nos, legtöbbünknek kell valaki, aki megmutatja. Ezt hívják művészetnek…
Fattyú: Túl sok csatateret megjártam már, erre a te művészetedre végleg megvakultam… Eh, ne is beszéljünk róla, az ilyesmi az olyan kényes, kényelmes nagyuraknak való, mint amilyen Te vagy.
Herceg: Kényelem?… Hát elfelejtetted, hogy az én kényelmes életem 25 évét távol töltöttem a hazámtól, fogságban? Ezt nevezed te kényelmes életnek?
Fattyú: Bizonyos értelemben, igen… Nézd a kezed, bátyám… milyen fehér… Nem szennyezte vér… az enyémre más se spriccelt… vagy alig… és most, hogy békésebb időket élünk, még mindig érzem rajta a fémes, sós szagot…
Herceg: Én meg az enyémen a bilincset…
Fattyú: Ugyan már, öcsém. Nem viseltél te olyat sosem… Hallottam egy s mást az angol dámákról és rólad…
Herceg (láthatólag kissé önelégülten): Ne higgy el minden mendemondát… (Kurtán felnevet, feláll): Kimegyek egy percre a levegőre, könnyítek magamon… (El)
(A Fattyú ülve marad, tölt magának, és éppen inna, amikor az őrök bevonszolnak egy rongyos alakot, és talpra állítják a Fattyú előtt)
Őr: Kegyes uram, itt ólálkodott. Mindenképp be akart surranni. Azt állítja, hogy a kegyes herceg ismerőse. Nyilván csak lopni akart. Vagy valami még rosszabbat.
Fattyú (feláll, közelebb megy a vézna alakhoz, akiben Villonra ismerhetünk, de a Fattyú nem ismeri fel): Mit tudsz felhozni mentségedre? Hogy merészeltél ilyen maskarában egyáltalán a püspöki udvar közelébe jönni?
Villon: Nem maskara ez, nagyuram… ez a gúnya az egyetlen ruhám… Másban nem jöhettem, hogy a kegyes Herceg jóindulatába ajánljam magamat.
Fattyú: Aztán mi oka lenne arra, hogy jóindulatába fogadjon egy ilyen siralmas alakot?
Villon: Bizonyos vagyok afelől, hogy ha meglát, ő majd tudni fogja.
Fattyú. Ajánlom, hogy igazad legyen, mert nem bánunk kesztyűs kézzel a betolakodókkal.
Villon: Nagyuram, hát kinek tudnék én ártani? A zsebem üres, a testem tele sebekkel, két napja nem ettem, gyenge vagyok, ráz a láz.
Fattyú: Ügyesebben hazudj… nagyon is élénk a tekinteted…
Villon: Ez csak az izgalomtól…, hogy újra láthatom a nagylelkű Herceget, kitől sorsom jobbra fordulását bízvást remélem.
Fattyú: Még nem döntöttem el, hogy láthatod-e. Mi okom lenne, hogy megengedjem neked?
Villon: Jó uram, egy nyomorult bűnös vagyok, rossz útra tért deák, de van valami, ami mentségemre szolgál a kegyes Herceg előtt. Ügyesen verselek, mint ahogy arról bizonyságot tettem valaha az udvarában…
Fattyú. Szentséges ég, azt mered állítani, hogy poéta vagy? Ilyen hegekkel az arcodon, meg tetves ruhában? No, azt kötve hiszem.
Villon: Tegyen próbára, nagyuram.
Fattyú: Na, azt már nem…nem értek én ahhoz amúgy sem… de most már kíváncsivá tettél… (Közben látja, hogy a Herceg közeleg)… Nem bánom, válthatsz szót a kegyes herceggel de csakis a jelenlétemben. És vigyázz: egy gyanús mozdulat, és véged!
Herceg (odaér az asztalhoz, meglepetten látja meg Villont, akit rögtön felismer. Kérdőn néz a Fattyúra.)
Fattyú: Ez az ágrólszakadt egyre erősködik, hogy ismered, amit kötve hiszek, de mielőtt kiebrudalnám, megengedtem, próbálja bebizonyítani, hogy tévedtem.
Herceg (gyorsan megiszik egy kupával, aztán leül, nézi Villont): Soha nem láttam ezt az alakot.
Villon: Kegyelmes uram, valóban nehéz rám ismerni, úgy megtépázott a sors. Francois Villon a nevem, és nagyuram páratlan kegyességének köszönhetően valaha hónapokon át vendégszerető udvarában élhettem és verselhettem.
Herceg: Azt hiszed tán, hogy megjegyzem minden éhenkórász nevét, akinek szállást adok néhány csinos vers fejében? Tucatjával érkeznek naponta…
Villon: Igen, de én… én némi sikerrel is büszkélkedhettem… a költőversenyen, amelyet Fredet mester hirdetett meg.
Herceg: Fredet mester számos ilyen versenyt hirdetett meg… és oly sokan faragtak rá költeményeket… Jókat, rosszakat… Nem, nem emlékszem…
Villon: A témája az ellentétek volt. És én nyertem meg, kegyességed is szép szavakkal, hosszan dicsérte.
Herceg (látványosan ásít): Meglehet… De azért olyan különleges nem lehetett, ha így kiesett az emlékezetemből…
Villon: „Szomjan halok a forrás vize mellett…”… vagy ez a sor: „Parazsas kályhánál vad láz diderget”.. vagy ez : „Hazám földjén is száműzött vagyok…”?
Herceg: Nem… nem… ezzel hiába is próbálkozol… (feláll, közelebb lép) Mondd csak, verekedtél? Mitől hasadt fel így a szád?
Villon: Püspökuram katonái. a börtönben…
Herceg: Á, hát most szabadultál… Tán azt jöttél alázatosan megköszönni…
Villon (földig hajol): Valóban, kegyes uram látogatása mentette meg a nyomorult életemet – és… most már tudom, hogy igaza volt, mikor azzal engedett el, hogy nem vagyok való az országutakra. Ha visszafogad az udvarába, én…
Herceg: Vissza?….Arcátlanul hazudsz még mindig?…. Nem jártál te nálam soha, vagy ha igen, nem a tudtommal, az bizonyos. Kezdem elveszteni a türelmemet… Mit akarsz valójában? Miben mesterkedsz?
Villon: Én csak… (körbenéz – a katonákra, akik mögötte állnak, aztán a Hercegre, és feladja) … igen, valóban, én csak alázatosan meg akartam köszönni, hogy… kikerülhettem a börtönből…
Herceg (feláll, közelebb megy): No lám… az őszinteséget méltányolom… és nem kérdezem, milyen gonosztettet követtél el… térj jó útra… és… most szabadon távozhatsz… sőt… megcsókolhatod kezem, ha már valóban a hála vezetett ide…
(Odanyújtja a kezét, Villon nézi egy röpke pillanatig, aztán térdre ereszkedik, és megcsókolja a gyűrűt a Herceg kezén, aki gyorsan visszarántja.)
Herceg: Na, elég… távozz….(Int a katonáknak, akik felhúzzák a térdeplő Villont, és kivezetik)
II. FELVONÁS, 6. jelenet
(Másnap, ugyanott. Reggel van. A Herceg úti ruhában, a Fattyú fegyverzetben, mindketten indulásra készen)
Fattyú: Ködös a reggel, várjunk az indulással, míg felszáll. Már át-áttör rajta a napfény.
Herceg: Nem bánom. Alkonyatig hazaérünk így is. Alig várom, hogy láthassam a blois-i vár tornyait. Hiányzik… Marie, a gyermekek, a versek…
Fattyú: Hát persze… A versek … Költészet úrnő… meg a többi…
Herceg (felkapja a fejét): Mit jelentsen ez a hang, öcsém?
Fattyú (az ablakhoz lép, nézi a ködös tájat, háttal állva beszél): Közöny herceg… valójában mindig azt gondoltam, nem illik rád igazán ez a gúnynév, mert nem vagy az, de nem ám… legfeljebb mindaz irányában, amit mi fontosnak tartunk… De lázas szenvedély fűt az iránt, amit te művészetnek nevezel… De illik, nagyon is illik rád e név…
Herceg: Nem értelek…
Fattyú: Az az ágrólszakadt tegnap… még én is ráismertem, nemhogy te…
Herceg: Kiről beszélsz?
Fattyú: Nos, amihez tényleg nagyon nem értesz, az a színlelés… Őt talán megtéveszthetted, de engem nem… Ha én emlékeztem arra a versre, én, akinek annyi köze van a költészethez, mint egy véres húst marcangoló vadállatnak a szelíd galambhoz, akkor te a galamblelkeddel ne ismerted volna fel?…
Herceg: Túl sok bort ittam ehhez… Valami rémlett… De bárki tud néhány sort idézni…
Fattyú: Ő volt. Te is tudod. És azon tűnődtem, mért bántál így vele. Hogy mért nem akartad megismerni. Mert édes bátyám, azt hiszem, ez a siralmas alak volt az egyetlen egész életemben, aki megríkatott.
Herceg: Nem értelek… most sem értelek…
Fattyú: Ahogy én sem téged… vagy talán nagyon is… Amikor azokat a sorokat meghallottam, összeszorult a torkom, mint akkor, a költőversenyen. Láttam magam előtt azt a csenevész borisszát, amint a versét hallgatom, és egyre kevesebb a levegőm…
Herceg: Nos, örvendek, hogy ezek szerint mégis volt legalább egy találkozásod költ…
Fattyú: Hagyd már ezt a cikornyás beszédet, és egyszer próbálj természetes lenni… Mondd, mért bántál így vele? Hisz elpusztul féléven belül. Mért nem akartad megmenteni?
Herceg (leveszi fövegét, leül, hallgat egy darabig): Ezt az alakot nem lehet megmenteni… Amúgy meg hálátlan volt… mikor ott volt az udvaromban… és aztán ahogy elment… egyszer csak elém áll, hogy őt nem fogja a hely… Mindenkit megbántott maga körül, írt és vedelt, és soha senkit őszintén meg nem dicsért, csakis hízelgésből, hogy pénzt vagy kölcsönt kapjon…
Fattyú: Kellett volna?
Herceg: Legalább a látszat kedvéért. Hisz ők is szent ügyet szolgáltak – szerényebb képességekkel, de jó szándékkal és sokkal több lelkesedéssel, mint ő valaha is. Ott melegedett a kályhám mellett, és mihelyst kitavaszodott, odébb állt. Mint aki csupán ki akarta várni a tél végét, semmi több… Minden bizonnyal így is volt. A költői versengéseket csak kénytelen-kelletlen látogatta, tán le is nézte magában… Hát azért fogadtam volna vissza, hogy ilyen háládatlan legyen újra?
Fattyú: Amilyen sanyarú állapotban van, így hamarosan elpatkol.
Herceg: Talán. Talán nem. Mi közöm hozzá?
Fattyú: Semmi, Közöny herceg…
Herceg: Krisztusra kérlek, hagyd már, ne hajtogasd ezt. Így hívnak, jól tudom, mert nem érdekel a nagypolitika, és a művészetet szolgálom… Hát aztán?
Fattyú: A művészetet szolgálod…. Nekem úgy tűnik, a legnagyobb szolgálatot nemrég mulasztottad el.
Herceg: Mit tudsz te erről?
Fattyú: Semmit, meglehet.… Te oly finom nagyúr vagy… oly kifinomultak a verseid… ahhoz én kevés vagyok, hogy felfogjam az értelmüket, úgy látszik… Csak gyilkolni tudok, ugye… vagy már azt se… Te meg csak undorodva legyintesz rám a megkímélt, fehér kezeiddel… pedig ott van azon is a vér… mert nemcsak karddal lehet ölni, de nem ám….
Herceg: Mióta foglalkozol te ilyen senkifiákkal? Figyelmeztetlek, nem érdemli meg. Nálam telelt, megkapott minden támogatást, elismerést, és egy versemet sem olvasta el…
Fattyú: Hát persze…. értelek,bátyám… Igazad van – van nekem egyéb dolgom is… Hanem (kinyitja az ablakot) újra beborult, hiába várunk a napsütésre. Induljunk, ennél csak nagyobb lesz a köd.
Herceg (maga elé, mereven): Legalább egyet, egyetlenegyet…
Fattyú: Menjünk, Igyekeznünk kell, hogy még sötétedés előtt hazaérjünk.
Herceg: És úgyis elszökött volna megint…
Fattyú: Öcsém, ki kell adni a parancsot az indulásra…
Herceg: Egy pohár borért eladná a költészetet… Kicsit felerősödött volna, aztán megint ugyanaz a pimasz, faragatlan fickó lett volna, aki…
Fattyú: Marie lakomát rendez a tiszteletünkre… aggódni fog…
Herceg: És még nem is tagadta… hogy ez az egész csöppet sem érdekli… Most meg ideállít lerongyolódva, és a sebes, keléses száján képes idézni azokat a gyönyörű sorokat… Mégis, mire számított?
Fattyú: Azt nem tudom, de mi nem sok jóra számíthatunk. Nézd, ez egyre rosszabb lesz.
Herceg (megrázkódik, feláll, odamegy az ablakhoz): Tejfehér minden, nem látni semmit. Kockázatos indulni, nem gondolod?
Fattyú: Csöppet se félj, rendben megérkezünk. Cudar egy idő van, de valahogy elbotorkálunk a ködben…
(Elindul az ajtó felé, visszanéz a Hercegre, aki maga is indulóban)
Herceg (bólint): Igen, a ködben…
(Kimennek, az ablak nyitva marad, gomolyog befelé a köd)
Vége
A színjáték eddigi részei itt találhatók:
Pusztai Péter rajza
2019. június 14. 04:08
Gratulálok, kedves Albert Csilla. Újabb nagyszerű darab. Ezzel a vérbeli drámaírók sorában előkelő helyfoglalás történt. Minden igaz színházi ember hálás lesz érte, előbb-utóbb. Nemcsak remekül szerkesztett, gazdag emberismeretről bizonyságot tevő alkotásról van szó, hanem kitűnő gondolkodóról is a szerző személyében. A mai trend az épp-ekkor-itt-történés elvében működteti a színházat, de ezek a drámák ennek is megfelelnek. Mert a szellem, a lélek színpadán sosincs múlt, mindig „jelen” van. Közhelynek tűnik, amit írok, és bár az lenne! Mert akkor nem kellene attól tartanunk, hogy a mai rendezőknek szájába kell rágni a jó falatot is…
2019. június 21. 14:05
Kedves Kati,megtiszteltél vele,hogy elolvastad,és köszönöm a bátorító,értő sorokat:)