Fodor Sándor: Az utolsó történet

Hogy sorrendben melyik történetet mondta előbb, melyiket utóbb, nem tudhatom. Különben is csak (ezt a) néhányat jegyeztem meg – a néhány százból. De pontosan tudom, az utolsót.
Egyetlen – korban is hozzáillő – barátja volt Balog ezredes úrnak; Kolonics doktor, a nyugalmazott orvos. Naponta délelőtt tizenegykor elindult a kaszinó felé – utána lehetett igazítani az órát. Nos, őt kevésbé szórakoztatták barátja Háry-meséi, sőt, bántotta, hogy a fiatalok összekacsintanak-röhögnek az ezredes úr történetei hallatán. Máig se tudom, megelégelte-e a nagyotmondásokat, vagy orvos létére sokk-terápiához folyamodott végül?

1939-ben, a második világháború kitörése táján, Balog ezredes úr Tirpitz admirális nevét pillantotta meg az egyik újság címoldalán. Az első világháborús német tengeralattjáró-hadviselés vezérét nyilván az újabb háborús készülődések kapcsán emlegethették. Az öreg odapillantott – és fölcsillant a szeme:
– Tudjátok egyáltalán, hogy ki volt Tirpitz admirális? – kérdezte és a hallgatóság máris kész lett volna bizonygatni, hogy fogalmuk sincsen, ki lehetett a furcsa nevű tengernagy (újabb történet reményében persze), de Koíonics doktor közbeszólt:
– Persze, hogy tudjuk.
Ezredes úr mord pillantást vetett rá:
– Honnan tudod? Tán ismerted is?
Kolonics doktor ünnepélyesen felállt az asztal mellől:
– Igenis, ismertem, ha tudni akarod.
– Honnan?
Az idős orvos a mellére ütött:
– Én voltam az.
Balog ezredes úr olyan csúnyát mondott, amilyet még sohasem hallottak tőle. Többé nem állt szóba a barátjával. Fél év múlva meghalt. Nemsokára Kolonics doktor is követte.

Milyen furák a felnőttek – mélázgatok mostanság is, valahányszor eszembe jut Balog ezredes úr. Kinevették az öreg bűbájos nagyotmondásait, ártatlan történeteit, hogy aztán vakon higgyenek olyanok hazugságaiban, akik milliókat küldtek így vagy úgy a halálba.
Öreg fejjel megkövetem a hajdani – és mindenkori – felnőttek nevében az Ezredes Úr emlékét. A magam nevében azért követem meg, mert kisfiú koromban (bosszúból talán, mert nem állt szóba velem) sok jó almát loptam kis társaimmal a kertjéből. Most már nem lopom az almáját – és maradéktalanul hiszek neki. Hiszem a „manővereket”, az udvari bált, sőt a Tordai-hasadékot is (cirka!). Még a sósborszesz-forráshoz is elzarándokolnék. Félek azonban – hogy késő.

Balog ezredes úr történeteiből. Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000)