Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (78)

Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

A Csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évkönyvei

(Kiadja a Márton Áron Főgimnázium igazgatósága. A kiadásért felelős: Varga László igazgató, főszerkesztő: Borsodi L. László. Műszaki szerkesztő: Császár Csilla, Tördelőszerkesztő: Para István. Borítóterv: Ráduly Margit. Nyomda: Alutus Rt., Csíkszereda)

A címben jelzett többes szám nem véletlen és nem elírás, hiszen huszonhét esztendeje adja ki egykori középiskolám az évkönyveit. Itt sorakozik valamennyi a könyvespolcomon, több közülük az igazgatók által dedikálva, és már ránézésre is megállapítható, hogy miközben a print-korszak leszálló ágba került, itt ennek nyoma sincs. Hiszen kezdetben alig száz oldalon jelent meg, ám az évkönyvek menetközben egyre vastagodtak és az idén megjelent, a 2017-2018. tanévre visszatekintőnek a terjedelme már eléri a háromszázötven oldalt. És még valamit észre kell vennünk: amíg az első évkönyveket nem idehaza nyomták, sőt az utolsó oldalak még a támogatókra utaló reklámokat is tartalmaztak, addig ma már szerkesztés, tördelés, nyomtatás – minden-minden csíkszeredai, ide értve a néhány esztendeje megújult borítógrafikát is. Jónéhány nevet is fel kellene sorolnom, hogyan változtak az igazgatók, hogyan változtak a szerkesztők, de nem teszem, inkább azt érdemes követni, milyen mértékben változott meg, hogyan gazdagodott, vált egyre több szempontúbbá a tartalom, miként maradnak meg a szerkesztésnek a sarokkövei, és miként társulnak újabb meg újabb fejezetek, előtérbe állítva azt a sokrétű tevékenységet, amely az oktatáson túl is az iskola sajátja. Az évkönyvek, amolyan záró függelékként, mindig közlik minden osztály névsorát, a tavaly például hat osztály mintegy kettőszáz diákja érettségizett, ez a középiskola négy évfolyamára számítva gyakorlatilag nyolcszáz tanulót jelent. És a nevek mellett ott van még két fontos információ: a jegyek átlaga valamint a települések, ahonnan a diákok származnak. Az előbbiek igazolják, hogy az erdélyi magyar iskolahálózatban a Márton Áron miért jár ott az élcsapatban, az utóbbiak pedig elsősorban a csíki merítést. Ahogyan az mindig is így volt a történelem folyamán. A jóval több mint háromszáz esztendőben ugyanis kisebb-nagyobb megszakításokkal, de máskor is léteztek évkönyvek, azokban fedeztem fel velem azonos nevű dédapámat, korabeli nagybátyámat, aki otthagyta a tanulmányait és elment az első világháborúba, hogy a visszautat már csak bevésett névként tegye meg egy zsögödi márványtáblán, és még sok más rokoni nevet. Mint ahogyan legkedvesebb emlékként őrzőm, amikor az ott tanárkodó nagyobbik lányom, az ott nemrég érettségizett kisebbik lányom társaságában, az ott érettségizett fiam telefonálása után kellett beszélnem az ötven éves érettségi találkozón arról, hogy mit is jelentett számunkra az iskola, és kimondottan örülök, amikor most az ugyanoda járó unokám megkérdez valamit, valamelyik tantárggyal kapcsolatban. Igen, mindig úgy érzem, amikor lenyomom a főkapu hatalmas kilincsét a Márton Áron Alapítvány ösztöndíj-osztó üléseire igyekezve, hogy sokezernyi csíki család, több nemzedék életének a közös találkozópontjára léptem be. Voltaképpen ez maga a maradandóság a fölöttünk szétpergő időben. És mindig ugyanígy lapozom át ezeket az évkönyveket is. Amikor pedig egy-egy rendezvényen megkérdik, hogy hol vannak a pedagógusok, akkor szeretném valamennyit szétborítani az asztalokon, székeken és csak annyit mondani: tessék, itt!


A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei

2019. június 15.

Szóljon hozzá!