Miből lett az élet?

Pályám kezdetén mindent megtettem volna, hogy egy magyarországi lapban közöljek. Nehezen jött össze, különféle viszontagságok után végül az ÉS-ben sikerült. Dérczy Péter minden fontoskodás és gőg nélkül közölte a novelláimat, jó ideig volt a támaszom. Később Károlyi Csaba vette át a stafétabotot, és gondolom, leginkább a biztatására írt kritikák következtében történt, hogy a határon túl ma talán elsősorban kritikusként könyvelnek el.
Közben azonban jó kis összevisszaság volt az elején. Közöltem fordítást a Pompejiben, s ha nem tévedek, a Holmiban is egy Liiceanu-esszé fordítása volt az első közlésem. A Nappali ház bezárult előttem, illetve meg se nyílt.
De talán én sem közöltem volna magamat, ezt a sündörgő, pislogó, vihogó valakit. A verseim sem voltak még olyanok, meg viselkedni sem tudtam, én legalábbis úgy éreztem, ettől még inkább igyekeztem, és még borzalmasabb alak lehettem. Nem értem, ugyan miért éreztem úgy, hogy sietni kell. De hát azt hiszem, ez, hogy Ivan Karamazovnak nevezem magam, nem melléütés. Sok nyugtalanság van bennem, erőt kell vennem magamon, hogy ha iszom, több szódát igyam, mint bort, furcsa feszültségek kaparnak, miközben kedélyesnek tűnök. Kispolgári nagyszüleim (a megnevezésben semmi megvető nincs, egyszerűen csak annyi, hogy nem voltak bankárok) abban neveltek, hogy a magam baja nem tartozik másra, és örömmel olvastam Iorga aforizmáját: „ne sötétítsd el a magad bánatával a más egét” – mondhatta volna a nagyanyám is. Az irodalom, az más, egy szöveget vagy elolvas valaki, vagy nem; de ha belépek valahová, vagy leülök az asztalhoz, nem miattam fogja úgy érezni senki, hogy fel kell vágnia az ereit egy tompa késsel.
Mindez, remélem, így van most – akkor, kezdő koromban, nagyon másképp volt. De hát ezekből a másképp-ekből lett az életem.

Forrás: Villámvignetták