Székely–Benczédi Endre verseiből

HAJTÉPŐ

Az ember néha a hajába túr,
és szélnek ereszt, ahányat tud.
Csak annyi marad (majdnem),
ahány körme alá szorul.

A többiek menjenek,
amerre a szél fúj,
eresszenek gyökeret
más fejen, ha jobb!
Legalább ennyivel
kevesebb a gond…

Miért pont akkor
hajlítja föld felé
az embert az aggkor,
mikor tisztulni kezd
mögötte a régvolt?

Fölötte a felhők
jótékony takarók,
és láthatóvá válnak
Isten arcán a ráncok
jövendő botlása előtt.

*
Adott az út,
s a kátyú is.
Sorsának már
nem kovácsa ő.
Csak néhány
lépést koldul
visszafelé,
hogy ne legyen
közel
a legmélyebb
gödör…

Nem értek semmit
a kő és a víz örök
vitájából. A mélyben
zajlik. Csak a habokból
látszik a lenti harci
mámor.

Különbek lehetünk-e
mi ketten? Ha nem,
akkor lehetek-e én
a víz, és a szikla te?

Vagy szerepünk fordított?

Fölöttünk a felszín
látszólagos. Nyugalmat
színlel, ha nem sújtja
fekete vihar, vagy jégszemes
zápor.

Lassan az sem számít,
hogy merrefelé tartunk.
Adott a meder, amit
életünknek vájtunk…

Forrás: Begyűjteném szavaidat. Versek. Juventus, 2019

2019. június 16.