Különös módon a koma, ez a kevésbé művelt, Vadmalacot mentorának tekintő kérdező lény figyelmeztette a gondolkozásban társát, hogy a számításával baj van.
– Nem vagyunk egyformák – mondta. – Legalábbis ebben az esetben nem vagyunk egyenlőek.
Nézte, Vadmalac, nézte ezt a különös jószágot. Szerette annak kitartását, hogy mindent kételkedve fogadjon, s csak azután fogadjon el. Legszívesebben megöleli, ha nem abban a különös pozitúrában álltak volna: a konyhában, szűk helyen, s abba az előre meghatározott státusz-helyzetbe merevedve, amelyikben neki, Vadmalacnak jutott a fő szerep.
– Lehet, hogy mi is tudunk pocsékul agresszívek lenni, de ez esetben velünk szemben mások azok – fújta, mondta ki egy szuszra.
Vadmalac nem válaszolt erre, ám feje búbján felborzolódott a szőr.