Egy román regény olvasása után jutottak eszembe ismét a mérgező szülők.
Cristina Vremeș Trilogia sexului rătăcitor (A tévelygő nem trilógiája) című könyvében az anyák nemzedékről nemzedékre adják át ugyanazt a kíméletlenséget: boldogság nincs, a nőnek mindent el kell viselnie, a szerelem nem ér annyit, mint a biztonság, ha a férjed ver, akkor is jó neked, mert én tudom, mi a jó neked.
Eszembe jut az az ismerősöm, aki nem nősül meg, nehogy egyedül hagyja az anyját; a nővére sem megy férjhez. Az a másik, akinek az apja nem hagyta, hogy elvált emberként elvegyen egy nőt az egyetlen fiával; a mai napig boldogtalan. A harmadik, aki flitterrel szórta be emlékeit, és a gyermekkori borzalmak helyett most azt fuvolázza, hogy a szülei milyen boldogan jártak az operába. A negyedik, aki azzal mentegeti alkoholista apját, hogy „nem is volt minden nap részeg”.
Eszembe jut Kincses Réka megrázó darabja, A Pentheszileia-program, melyben a főszereplő édesanyja folyton előgördül az ágy alól, amikor a lánya szerelmes lesz vagy egyszerűen kapcsolata lenne. Hidegrázós metafora.
Olyan mintákban nőttünk fel, melyeket nehéz levetkőznünk, és ha megpróbáljuk, azonnal megbosszulják magukat. Ha szerencsések vagyunk, „általánosan”, azaz a mentalitás szintjén; ha szerencsétlenek, azt kell megélnünk, hogy a szüleink a kezüket dörzsölve örülnek a mi bukásunknak a szülő-szerepben.
Ha küzdünk ellenük, a gyermekünk sem érti: mi a bajunk mamával-tatával? Ha nem küzdünk ellene, problémátlanul tovább adjuk azt, ami miatt mi szenvedünk, és el sem ismerjük, hogy szenvedünk.
Ha küzdünk ellenük, lesz egy része a személyiségünknek, amelyben mindig ott lappang a melankólia. Ha nem küzdünk ellenük, akkor hirtelen akárhány késszúrással végzünk az anyánkkal, ahogy néhány éve történt valahol a Székelyföldön.
Örülünk, hogy segítenek a szüleink, és nem vesszük észre, hogy az esetek nagy részében a kontroll kedvéért teszik, hogy bejöjjenek a házba, és megtehessék a megjegyzéseiket, vagy hogy a fiuk „megtanulja”, hogyan kell bánnia a feleségével, vagy a lányuk a férjével. Hogy a gyermekeink is megtanulják, Erdély arra van, hogy teleszüljük, pontosabban mi vagyunk arra, hogy Erdélyt teleszüljük; hogy nem a szerelem számít (románt Isten őrizz!), hanem a biztonság; hogy a boldogság úri rigolya, legyünk csak boldogtalanok és a közösség oszlopai; hogy a magyarságnak élünk, nem magunknak.
Ha küzdünk ellene, az életünk egyetlen kitartó megvetés vagy félrenézés nemcsak a szülők, hanem a társadalom nagy része felől, nem beszélve a bűntudatról és a feszültségről, amely felgyűl bennünk, nem beszélve a botladozásról, mely mindig bekövetkezik, valahányszor nem lehetünk biztosak magunkban, és ugyan mitől is lennénk?! és örülhetünk, ha találunk valakit, akivel létrehozhatjuk a magunk világát. Ha nem küzdünk, az életünk látszat.
Jól megcsinálták, mi meg jól folytatjuk.

Forrás: ajodemenysegfoka.blog.hu