Fodor Sándor: Vonulás

Soha szívbemarkolón igazabb verset nem olvastam, mint Székely János átélt, megszenvedett remekművét, A veszteseket.
A háború utolsó hónapjaiban – ütközettel-anélkül – egyre csak megverten vonultunk visszafele esőben-sárban-hidegben, a végén már tetvesen is, de mindig éhesen és letörten. És – mérhetetlenül elcsigázottan.
Egy ilyen menetelés alkalmával – még 44 októberében – hármas sorokban vonultunk az úton, hogy az első repülőberregésre szétspricceljünk az árokba-hova. Otthoni szomszédommal és jó barátommal, az egykilencvenes Péter Sanyival és századunk… Mórickájával, az alig másfél méteres Szabó honvéddel lépkedtünk egymás mellett. (Máig sem értem, hogy vehették be a sorozásnál.) Tudott dolog, hogy a hosszú távú menetelés könnyebb, ha a sorban vonulók egyszerre lépnek. Valaki felnyöszörgött: Gyerekek, próbáljunk egyszerre lépni, kibírhatatlan ez a vánszorgás!
– Én mind akarnék egyszerre lépni, de Csöpivel nem lehet! – panaszkodott az óriástörpére sikeredett bajtársunk Sanyi barátomra. Ez ránézett:
– Idehallgass. Én nem kívánom, hogy velem egyszerre lépj. De a kedvedért én se foxtrottozom végig Európát!

Forrás: Fodor Sándor: Ki ez a… majdnem? Anekdoták, Pallas-Akadémiai, Csíkszereda, 2000