A patak partja merő nefelejcs,
kék szőnyege kiterítve a földre.
Ékesen kék a víz. Könnyet ne ejts,
nem halál, csak a megnyugvás csöndje

vesz körül. Tenyérrel merem, s iszom.
Lám a víz kristálya most színtelen.
Ajkam rajza rajta. Nyíló szirom
önnönmagát felissza. S szüntelen

felejti – mint tükör a képeket –
a víz a rábízott szépségeket.
Szemed tükrének mondom: ne felejts,

ha végképp nem tükröződöm benne,
s felissza a túlvilág szerelme
ajkamat, hűségem, kék nefelejcs.