Ezúttal mindjárt három könyve(cské)t markolok föl, merthogy ugyanabban a pászmában vágnak rendet, s nagyjából ugyanabban az időszakban: 1988 tájékán. A közép-kelet-európai rendszerváltások előtt. Az akkori társadalmilag lazító, finom-vegyes hangulatban.
Amikor az erdélyi magyarok (de nem csak) menekülni kezdtek Romániából, méghozzá tömegesen, s a kezdeti arányokhoz képest aggasztóan növekvő számban. Olyannyira, hogy ezt a témát már a vérbeli újságírók, publicisták se hagyhatták ki.
(Nem beszélve a magyarországi társadalomról, melynek, tekintélye megóvása végett valamit lépnie illett/kellett a jelenség kezelésében.)

Itt van mindjárt az említett három, 1988-ban megjelent fűzött könyv, nagyjából azonos terjedelemben (kb. 150 lap). Szerzőik: dr. Kende Péter (Erdélyből jöttek. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó), illetve Forró Tamás-Havas Henrik: Ki tudja, merre… Háttér-könyvkiadó).
Ez utóbbi szerzőpáros (bizonyos források szerint a kor sztárriportereiként jegyezték könyvüket) hozta ki a harmadik említett könyvet is (Láger. Háttér könyvkiadó), mely ha szigorúan nem is, de nagy vonalakban ugyanazt a hangfekvést követi, mint az első kettő – éppen csak a Magyarországról nyugatra, szökve emigráló, osztrák menekülttáborokban sorsukra váró magyar állampolgárok életérzését és motivációs hátterét gombolyítja fel.

Szöktek tehát az emberek, innen is, onnan is. Erre is, arra is. Hogy miért? Az nagyjából kiderül a könyvekből. Persze, hogy az 1988-ban megrajzolt kép mennyire reális, az akkor elérhető információk mennyiben állják meg ma a helyüket, erősen vitatható, amiként az is, hogy az addig vállalhatatlannak tűnő témák miért és hogyan váltak máról holnapra „időszerűekké”, olyannyira, hogy hirtelen szóba kerüljön az olvasók tájékoztatásának szempontja is…
Úgy tűnik, az említett kiadványok valami olyat jeleznek, hogy a téma látványosan túlcsordult a „néma nyilvánosság” peremén. Olyan realitássá vált, amiről akkor már „mindenki beszélt”, de csak nagyon kevesek bírtak hiteles információkkal. Ugyanakkor a problémákat valamiképpen kezelni kellett, hogy ne feszítsék szét a meglévő merev kereteket.

A Debrecen c. lap például 1988 márciusában felszólítás nélkül is vakmerő partizánszerepet vállalt a tájékoztatásból – tudjuk meg Havas Henrikék Ki tudja, merre… c. könyvéből –, ami rövid idő alatt minden vonalon borzolta a kedélyeket. A lapszámot még azon melegében kétségbeesetten visszavonták, bezúzták. (Na, vajon miért? Magyarázat alább…)

„A március 4-ei szám címlapján egy ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolás képe volt látható, mellette nagy betűkkel két kérdés: ÓHAZÁBAN? ÚJ HAZÁBAN? Mellette pedig apró betűkkel: „Gyorsan átért a hír, hogy a romániai magyarokat nem küldik vissza, azóta számtalan útlevelet és kishatárátlépőt cseréltek a rendőrségek ideiglenes tartózkodási engedélyre…” A lap második és harmadik oldalán fényképes riport tudósított a Magyarországon maradás lehetőségeiről. A riport helyszíne a katolikus plébánia volt. Talán ezzel is magyarázható, hogy a megjelenés napjának délelőttjén a megyei pártbizottság titkára telefonált a lapkiadó vállalat igazgatónőjének, ő pedig a lap főszerkesztőjének, hogy azonnal szedjék össze az utcai standokon lévő példányokat. Csakhogy ekkorra már a mintegy ötezer példányban megjelenő újság eljutott minden előfizetőhöz, az éppen Debrecenben tartózkodó romániai magyarok pedig tízesével-húszasával vásárolták a pavilonoknál. Így az utcára kerülés után alig két órával már csak néhány száz példányt sikerült összeszedni. Az esetleges utánnyomás megakadályozására megsemmisítették a még ki nem szállított példányokat, továbbá a betördelt szedést és a nyomdai lemezeket is. Ez a bizonytalanságból és politikai tisztázatlanságból fakadó akció eredménytelennek bizonyult, hiszen a romániai magyarok ennek ellenére olyan hivatalos állami kiadványhoz jutottak, amely pontosan, tényszerűen tudósított a Magyarországra áttelepedés lehetőségéiről.”

Ez lett volna vajon ama bizonyos csap, amely megindította az áradatnak tűnő kivándorlást? A mai megszokott mobilitási értékekhez képest az akkori számok nevetségesen alacsonyaknak tűnnek (az Erdélyből jöttek szerint: 1986-ban még csak 3284 erdélyi magyar kérvényezte letelepedését az anyaországban, egy évre rá számuk duplázódott.) Valószínű, hogy az akkori magyar társadalom befogadó- és tűrőképessége akkor meglehetősen alacsony volt – nehezen volt képes a meglevő törvényes rendelkezések alapján mindenkinek tetsző megoldást találni. A hatóságok belső rendelkezésekkel próbálták kezelni a helyzetet, óvakodva mindenfajta visszhangos nyilvánosságtól. Ezért kerülhetett aztán sor olyan abszurd helyzetekre is, amilyenről Kende Péter számol be idézett könyvében.
A vöröskeresztnél tett látogatása idején, a szerző az Erdélyből jötteket eligazító irodában tartózkodik, amikor…

„Apró, felénk fiatal lány ül az asztalhoz:
– Nekem az a problémám, hogy van egy négyéves fiam, azt elvitte a férjem és eltűnt vele. Most született meg a kislányom, de még bent van a kórházban, nem tudtam kihozni onnan, mert nincs hova vinnem. – A vöröskeresztes még nem érti:
– Mikor jött át?
– Honnan?
– Hát Romániából.
– Romániából? Én életemben nem jártam ott.
– Akkor miért idejött?
– Azt hallottam, itt tudnak segíteni lakásügyben, azért jöttem ide, mert nekem nincs lakásom, pedig a kislányomat szeretném kihozni a kórházból.
– De kérem szépen, itt az Erdélyből érkezettek dolgaival foglalkozunk!
– Hát igen, hallottam, hogy az erdélyieknek tetszenek az ügyeit intézni, de azt is mondták, hogy ők kapnak lakást, és én azt gondoltam, talán kaphatok én is, még ha nem is Erdélyből jöttem. A férjem úgy elszökött a fiammal, az is lehet, éppen Erdélybe mentek, bár nem tudom, mit keresnének ottan.
– Hát ez nem így van, mi az erdélyieknek sem tudunk lakást adni, ők is általában munkásszállókra, meg ehhez hasonló helyekre mennek. A maga gondja nem ide tartozik, jöjjön, felviszem ahhoz a kolléganőmhöz, aki ilyesmikkel foglalkozik.”

Az anyaországiak és az átszökött erdélyiek közötti feszültség (ami később nőttön nőtt) itt még csak vígjátéki formában, de már meglehetősen reálisan jelentkezik – az említett könyvek ezzel is jócskán foglalkoznak, de inkább azt igazolják ismételten, hogy a magyar társadalom vezetőit foglalkoztatja a kérdés, s cselekednek is, amennyire tudnak s a törvény adta kompetenciájuk engedi.

Mindaz viszont, amit a romániai, erdélyi valóságról begyűjtenek a menekültek tájékoztatása alapján, erősen kétes értékű, felszínes, pletykaszintű beszámoló. Mindezek dacára a három könyv jól jelzi, hogy az elvándorlás, a bevándorlás, az emigráció – egyszóval a migráció – nem csupán a más népek életében jelenthet „megoldást”, de a magyarok is könnyen rászorulhatnak. És mint ilyen, természetesen, nem lehet ördögtől való…
(Többek között erről szól A láger is…)

Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ