Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Ardai Ildikó: Művészalbum

(Magyar Képek Kiadó Veszprém-Budapest 2013. Grafikai terv: Bárd Johanna. Fotók: Rosta József, Milós József, Szomjas György)

A káoszelmélet szerint, ha egy pillangó meglibbenti szárnyát a brazíliai őserdőkben, akkor New Yorkban összedőlhet akár egy felhőkarcoló is. Ez a meghökkentő következtetés voltaképpen arra utal, hogy az összefüggések sokkal bonyolultabbak, minthogy ok és okozati kapcsolatokkal mindig és mindenkor leírhatók legyenek.
De van erre egy saját példám is: ki gondolná, hogy a tequila és a székely festékes szőnyegek között is létezik valamiféle átsugárzás? A kérdésre a legjobban a magyarországi Ardai Ildikó (1942) tudna válaszolni, hiszen textilművészi pályáját a szizál felhasználásával kezdte és a kászoni festékesek feltérképezésével folytatta. Már pedig a szizált, ezt a durva és ellenálló növényi rostot, amelyből kötelet és zsineget is sodornak, ugyanabból az agavéből készítik, amely a közkedvelt mexikói párlatnak is az alapanyaga. A kettős szerkezetű, egymást jól kiegészítő önéletrajzi vallomásokból és műkritikusi értékelésből álló, roppant igényes kivitelezésű monográfiából egyébként sok más érdekesség is kiderül. A születésekor Ardai Anna Mária Ildikó Margit Mercedesnek keresztelt névhalmozó kislány, balettiskola után a Testnevelési Főiskolán végzett edzőképzőt, közben a Pannónia Filmstúdióban is rajzolgatott, és csak huszonkét éves korában döntött úgy, hogy felvételizik az Iparművészeti Főiskolára. Éppen abban az esztendőben, amikor későbbi férje, a többszörösen díjazott filmrendező, Szomjas György is megkezdte az első évet a Filmművészeti Főiskolán.
A múlt század hetvenes évei fordulópontnak számítottak életében: Sebő Ferenccel és filmező férjével együtt a táncházmozgalom hozta Erdélybe, és itt ismerkedett meg azzal a székely népművészeti motívumkinccsel, amely azóta is meghatározta munkásságát. Kászonban, Csíkban, Gyimesben együtt dolgozott szövő asszonyokkal, nem csupán alaposan áttanulmányozta, hanem később hozzájárult Szentimrei Judit Népi festékesek című könyvecskéjének a többszöri újrakiadásához. A Ferenczy Noémi-díjas textilművész azonban egy másik úton is elindult: finnországi és hazai népi vesszőfonatok nyomán hántolatlan fűzfából készít kisebb vagy nagyobb tárgyakat, térszobrokat. Amint az albumban Fitz Péter művészettörténész írja róla: „Ardai Ildikó a legpontosabban valósítja meg azt a kapcsolatot a népművészet és magasművészet között, amit a Bartók-ideának tartunk”.
És annak is van valamiféle káoszelméleti vonatkozása, ahogyan én Ildikóval megismerkedtem. Az a tündérmesekönyv író Farkasné Bugja Irén, aki nyugdíjazása előtt többek között a Csíki Székely Múzeum székely festékes gyűjteményének, a kilimeknek a gondozója és tanulmányírója volt, egykor a Hargita napilapnál korrektorkodott, és ő kért meg, hogy nyissam meg Csíkszeredában Ardai Ildikó székelyföldi vándorkiállítását. Néhány esztendőre rá pedig postán kaptam meg ezt a dedikált albumot. Ennyit a tequiláról és a kilimről.
Az elsőt soha nem kóstoltam, a másodikból viszont emlékszem egy hatalmas festékes ágytakaróra – az anyai nagyapám zsögödi házában.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei