A Távol-Kelet, Kőrösi Csoma Sándor példája, a magyar őshaza (s benne az ősök nyomának) keresésének tüze nem hunyt ki a XIX. század utazi romantikájával. A nagy elődök példájával megteremtődött a magyar orientalisztika (méghozzá rangos változatban), s a tudomány művelői.
Akik nem egy esetben lebilincselő olvasmányokat is letettek az asztalra egzotikus tapasztalataikról.
Ilyen sokat próbált sikerszerző és orientalista tudós Ligeti Lajos, aki a huszadik század harmadik-negyedik évtizedében hosszú éveket töltött Észak-Mandzsúriában és Belső-Mongóliában. Sárga istenek, sárga emberek ((Kentaur Könyvek, Budapest, 1988) című útleírása az ottani lámakolostorokban eltöltött hónapok tapasztalatairól számol be – olyan élményekről, melyekben kívülről érkezett idegenek csak igen ritkán részesülnek. Ligeti komolyan vette magára vállalt küldetését: az alázatos és alapos megismerés türelmével kopogtatott be a kínaivá színeződő mongol lámatársadalom ajtaján, megosztotta velük mostoha életvitelüket és -körülményeiket, elviselte emberi gyengeségeiket, de akármilyen nehézség dacára igyekezett tanulni környezetétől, gazdag dokumentumanyagot szerezni annak a népnek az életéről, gondolkodásáról, mely valamikor őseink elődeivel érintkezhettek.

„Nem vadászkalandok után vágytam, s nem is egzotikus élmények vonzottak erre az útra, hanem szigorúan tudományos problémák. Egyetlen szolgával utaztam Mongóliában, valósággal vándoroltam kolostorról kolostorra,, mindenütt együtt éltem a kolostorok népével. Olyasvalamit láttam, amit nagy expedíciók nem láthatnak: zavartalan, mindennapi életüket. Tanúja voltam bajuknak, örömüknek, s láttam a szürke hétköznapok egyhangúsága mögött egy vallás pusztulását, és egy valamikor féktelen, erős nép sorvadását” – vallotta könyvében a szerző.

Útirajzát olvasva magunk is átélhetjük vele együtt a mindenhová beszüremkedő kínai hódítás hatásának pusztító áldatlanságát, megismerhetjük a mongóliai lámatársadalmat, amit elsősorban nem a vallásos meggyőződés, inkább a megélhetési hagyományok tartanak fenn. Ligeti lépten-nyomon tapasztalja, hogy „a kolostorok nemcsak a vallási élet központjai és a puszta fiai műveltségének, írásbeliségének legfőbb őrizői (ha mindjárt egyoldalúan is), hanem hogy ezek a templomok és kolostorok voltaképpen nagy-nagy temetők is. Temetői a mongol élet anyagi javainak és férfiúi erejének. Ami szépség és gazdagság a mongol ég alatt megtermett, az majdnem mind idevándorolt az istenek oltárára, vagy az Élő istenek zsebébe, a puszták palotáinak szépítésére, javítására. Még ennél is jóval súlyosabb az a másik adó, amit fizetnie kellett a nomád családnak: odaadni a telhetetlen templomoknak, kolostoroknak fiai javát, virágát. Amelyik családban három fiú van, abból kettő okvetlenül a kolostoroké, mert a családnak minél több tagja lakik a kolostorokban az istenek szolgálatában, annál nagyobb a család erénye és dicsősége. Közben a nemzetség persze számban és erőben gyöngül, hiszen helyrehozhatatlan érvágást jelent minden törzsre és nemre a soraikból nagy számban kiváló férfiak nőtlen életre kötelező papi rendbe vonulása.” Saját bőrén tapasztalja, mily szegényen és nyomorultul tengődik a lámanép, hogy maga is ott vergődik az ügyeskedés és a vallásos elvek szüntelen megszegésének árnyékában. Jobb sorsra érdemes, amúgy tudós lámái vagy iszákosak, vagy a játékszenvedély rabjai, vagy ópiumfogyasztók, nem egyszer útonállók, rablóbandák tagjai – olyanok, akár a rétegekre, egyénekre hulló társadalom maga. És mindent maga alá gyűr a szüntelenül terjengő kínai hatalom, egy más kultúra diktatúrája – ebből kell a szerzőnek kihámoznia a még élő hagyomány maradványait.
Visszafojtott lélegzettel olvastatja magát a könyv – amúgy Ligeti Lajos valamennyi (tudományos) útikönyve. Csak sajnálni tudom, hogy egyelőre csak egyhez volt szerencsém – de ahhoz aztán szerencsém volt! (És erősen sajnáltam, mikor a végére értem…)

Cseke Gábor