Malacka elhűlve figyelte, mit művel a társa. Az négykézlábra ereszkedve hátrált a térben, szemét behunyva.
A térben, vagyis kicsinyke lakásukban.
– Mi ez? – kérdezte tőle, amikor már egyenesbe jutottak.
Vadmalac egyelőre nem akart semmit elárulni, mintha szégyellte volna a dolgot, végül kibökte:
– Gyomoridegem volt.
Malacka grimaszából rájött, hogy részleteznie kell, hát így szólt:
– Gondolatban otthon jártam, a Bükkben. És mint ahogy az ott szokott, dolgozni kezdett a gyomoridegem.
Malacka homlokán ekkor jelent meg az első izzadságcsepp.
– Arra gondoltam, hogy kivándorlok abból is, nemcsak a testem mentem ki Makkosba. Négykézlábra ereszkedtem, hogy feltűnés nélkül menjen.
– És mért hunytad be a szemed?
– Hogy a gyomoridegem ne lásson…
Malacka nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
– Na és sikerült? – kérdi.
Vadmalac a gyomrát masszírozza. Ennyit nyög ki, azt is halkan:
– Nem.